Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
Azonnal látható, hogy a híres európai kutyák rokona, valamint a vitathatatlan ázsiai származása. A kérdés csupán az, hogy vajon igazán õsi fajta-e, vagy csak a XIX. század közepén szelektálták. A leonbergi rejtélyes eredetéhez kötõdik egy érdekes,de cselszövései, intrikái és furcsa kijelentései miatt félreértett személyiség tevékenysége. Õ volt Heinrich Essig (1808-1889), Leonberg városi tanácsának egyik tagja. Leonberg Stuttgarttól mintegy tizenöt kilóméterre fekszik, és akkoriban a Württembergi Királysághoz tartozott.
A leonbergi kutyát Heinrich Essig ismertette meg a világgal úgy, hogy a kor híres és fontos személyeinek- például III. Napóleonnak- ajándékozott egy-egy példányt. Essig saját magát tartotta a fajta megalkotójának, és szívesen adott tájékoztatást arról, hogy a szelekció során melyik fajta egyedeit használta. Tenyésztõteleppel is rendelkezett, amely közel 40 éven át évi 2-300 egyed születését biztosította. Essig szerénytelenségérõl és szavahihetõségérõl lehet fogalmunk annak a ténynek a tudatában, miszerint külföldi tartózkodásai során "Leonberg bárójának" szólíttatta magát. Ezenkívül eléggé bizarrnak tûnik, hogy halála után tenyészete nyom nélkül eltûnt, és nem lehetett tenyészegyedet találni az általa szelektált fajta vérvonalának továbbviteléhez.
Essig annak idején azt állította, hogy a landseer és a bernáthegyi keresztezésébõl indult ki, ennek eredményét pedig a pireneusi hegyikutyával javítva jutott el a leonbergiig, miközben kitûzött célja szerint egy teljesen fehér példányt szeretett volna kitenyészteni. Mindenesetre, bárhogy is volt, a fekete-fehér foltos kutyától -fakóvörös és fehér vagy fehér és borzszínû egyedekkel keresztezve- az egyszínû fakóvörös vagy a fakóvörös élénkvörös foltos példányhoz eljutni a genetika törvénye szerint nagyon nehéz, sõt gyakorlatilag lehetettlen.
Leonbergi egy árujegy
A sok ellentmondásból következtetve nem jelenthetjük ki biztosan, hogy Heinrich Essig volt a leonbergi megalkotója. Úgy tûnik arra törekedett, hogy tevékenységének igazi természetét álcázza. Valódi tevékenysége nagy testû, különbözõ származású, tervszerûtlen és hiteltelen szelektálással nagyrészt saját maga által tenyésztett kutyák értékesítése volt. Amit valójában megalkotott,az egy címke, egy árujegy volt: a leonbergi. Essig eljárása és kijelentései fõképpen a kutyabarátokat ingerelte, és elõttük tette hiteltelenné a leonbergit.
1878-ban a német Schmie-Deberger nem minden alap nélkül írta: "A klubok nem veszik többé komolyan a leonbergit, és mi ezeket a korcsokat olyan osztályokba küldjük, amelyekbe a leginkább hasonlító fajták tartoznak, mint az újfoundlandi, a bernáthegyi és fõképpen a hosszú szõrû bernáthegyi." 1905-ben Strebel már nem mutatkozott kíméletesnek: " A leonbergivel csaltak, a bernáthegyi viszont szépen megerõsödött, és a kereslet meghaladta a kínálatot." .
Eljött az a pillanat, amikor drasztikusan léptek fel a leonbergi tenyésztése ellen, mivel azt csak a bernáthegyi halvány imitációjának tekintették. " S végül, amely egyedet nem sikerült rögzíteni, azt leonberginek tekintették." Ebbõl az idézetbõl feltételezhetõ, hogy az Essig által végzett "porhintés" mögött valójában egy jól kitervelt csalás rejtõzött. Strebel a bernáthegyi "újraalkotásáról" beszélt. A nagy bernáthegyi kutyamenhelyeket ugyanis 1820 körül a szopornyica megtizedelte. Ez azután történt, hogy a fajta a túlzott vérrokon leszármazás miatt már egyébként is meggyengült. A szerzeteseknek más fajtához, az újfoundlandihoz kellett folyamodniuk, hogy a saját bernáthegyi példányaikat megerõsítsék. Ebbõl a keresztezésbõl született meg a bernáthegyi hosszú szõrû változata, és az egységes fekete egyedek keresztezése miatt eltûntek a nem klasszikus színeket mutató bernáthegyi kutyák.
Heinrich Schumacher korabeli szakértõ révén tudjuk, hogy ezeket a példányokat a szerzetesek a menhelyeket támogatóknak adományozták, akik nagy számban éltek Angliában és Svájcban, fõképpen Lõwenbergben. És ha Essig egyszerûen csak kihasználta a bernáthegyi "megújítása" során történt mutációkat, valamint a svájci város és az õ szülõvárosa névhasonlóságát? E merész gondolatmenet hitelességéhez azonban hiányzik az Essig és Svájc közötti összekötõ kapocs.
A fajta elterjedése
A fajta elsõ szabványát Albert Kull 1895-ben fektette le. Ugyanebben az idõben Apoldában(Thüringia) a leonbergi kutyák tulajdonosai egy klubot alapítottak, amely a XX.század elejére felvette a Leonbergi Klub nevet heidelbergi székhellyel. Az elsõ világháború alatt a fajta szinte teljesen eltûnt. Stadelmann-nak és Josenhansnak köszönhetõen azonban 1922-tõl új egyedek kezdtek feltünedezni.
Egy új szervezet, a Leonbergi Kutyatenyésztõ-csoport tagjai öt fajtajellemzõ egyed szelektálásával négy éven belül háromszázötven kutyát számláló állományt ellenõriztek. Stadelmann ebben az idõben nyitotta meg az elsõ származási könyvet. Ezzel viszont nem ért véget a leonbergi hányattatása, ugyanis a második világháború szintén megtizedelte az állományt. Az Ebtenyésztõk Nemzetközi Szövetsége (FCI) hivatalosan 1949-ben ismerte el a fajtát, amelynek egyedei Albert Kienzie és Otto Lehmann érdemeinek köszönhetõen 1958-ra elérték a két világháború közötti idõszakra jellemzõ számot.
Ettõl kezdve a leonbergi egész Németországban, Ausztriában és a többi német ajkú országban is elterjedt. A leonbergi elismerése elõtt megemlítendõ az észak-németek hosszú ideig tartó vonakodása, amelyre Dr. Luquet szolgált magyarázattal: az észak-németek attól tartottak, hogy a leonbergi háttérbe szorítja a szintén óriás termetû kutyájukat, a német dogot. A XIX. század végén Nagy-Britanniában a leonbergi a kutyaszakértõk (Vero Shaw, Hugh Dalziel, Idstone) heves vitáinak kereszttüzébe került, s emiatt itt nem is tudott kellõképpen meghonosodni.
Ellenben Franciaországban már 1896 óta éltek leonbergik. Egy párizsi tenyészet egyedei hosszú idõn keresztül sorra nyerték a kutyakiállítások elsõ díjait. Dr. Pierre Mégnin alapos tanulmányozásnak vetette alá a fajta egyedeit, lefordította az 1895-ben Kull által kiadott szabványt, ezáltal a leonbergit ismertté tette francia földön is. Az elsõ szabvány szerint - ezt tartalmazza Bylandt A kutyafajták címû híres munkája is - a leonbergi kutya nagyon nagy testû volt, pontosabban a kanoknak legalább a 80 cm-es marmagasságot el kellett érniük. Késõbb a német tenyésztõk eltekintettek ettõl a 80 cm-es óriási marmagasságtól mint fajtajellemzõ jegytõl. A 80 cm a legkisebb elérendõ marmagasság helyett a maximum marmagasságot jelezte az új szabvány szerint.
Ez a gyakorlat magyarázza a francia tenyésztés - amely többé-kevésbé hû maradt Mégnin örökségéhez, aki szerint a leonbergi a legnagyobb termetû európai hegyikutya - és a német tenyésztés - amely elég sok nehézségbe ütközött a múlt század során - közötti különbségeket. Persze a szakértõk közötti viszálykodás a legkevésbé sem érdekelte a fajta szerelmeseit, ez mindössze a fajtán belüli típusok sokféleségére, valamint az avatatlan megfigyelõt elbizonytalanító külsõ jegyek különbözõségére ad magyarázatot.
Le kell szögezni, hogy a Nemzetközi Leonbergi Egyesüléshez tartozó klubok és az egymásra ható tenyészetek révén egyre inkább egy egyenletes szint alakult ki a fajta külsõ megjelenését és a szabvány által elõírt jellemzõit illetõen, utóbbi felelõse az FCI keretein belül Németország. Olaszországba több mint huszonöt évvel ezelõtt kerültek leonbergik néhány rajongó importjának köszönhetõen. Mára Hollandiához, Ausztriához, Franciaországhoz és Svájchoz hasonlóan végre az olasz leonbergi magántulajdonosok és tenyésztõk is egyesültek a fajta védelme érdekében.
Tökéletes család számára
A leonbergi bizonyára rendkívüli tulajdonságokkal van megáldva, ha sikerült túlélnie történetének szövevényes eseményeit. Tagadhatatlan, hogy már emiatt is csodálatot érdemel.Ki nem álmodozott egy méltóságteljes, bátor és kedves kutyáról, amely nem egy apatikus, nehézkes, de nem is agresszív, féktelen állat? A leonbergi jellemérõl csak felsõfokban beszélhetünk. Nemessége elsõ látásra hatásos, rusztikusságában is elegáns, de a legmélyebb benyomást mégis kedves és gyengéd természete teszi. Jóindulatú tekintete megfelel annak az állandó igyekezetnek, amellyel elkerül minden hirtelen erõkinyilvánítást és brutalitást. Persze amikor gazdája hazajövetelének örül, nem fogja vissza magát. Felugrál, néha egészen gazdája nyakmagasságáig, és szó szerint lemossa a gazdi arcát. A nappaliban általában ügyel arra, hogy ne döntse fel a bútorokat, ne verje le az azokra helyezett tárgyakat, mozgása tökéletesen tükrözi a nagy termete miatti korlátait.
A nálánál gyengébb lénnyel (gyerek vagy egy másik háziállat) szemben megkettõzi óvatosságát, és igazi õrzõkutyává alakulva bizonyságát adja kiemelkedõ türelmének a gyerekek tréfáival szemben. A leonberginek, és nem csak a szukának, vitathatatlan érzéke van a "dada" szerepének betöltésére, amiért minden más tevékenységét felfüggeszti. A kutya gazdája nyugodtan leteheti gyermekét az eb nagy mancsai elé. A kutya benne lesz minden féle játékban, amit a gyerek képes kitalálni.
A leonbergi napjainkban érzékelhetõ divatját nagy jóindulata és nem mindennapi diszkrét, figyelmes magatartása váltotta ki. Sok nálánál kisebb testû fajtánál is kellemesebb és együttélésre alkalmasabb. A többi kutyával való szocializációs képessége révén nagyon megbízható társ, amelyet bárhova habozás nélkül magunkkal vihetünk. Nem fog nyálazni, nem szenved a hidegtõl és a melegtõl sem. Csak a viharos idõjárás, az olyan forróság, amely az árnyékba kerget minden állatot és a szélvihar korlátozza tevékenységét. Szocializációs készsége, mérsékelt tevékenysége nem jelenti azt, hogy bármilyen kicsi tér elegendõ lenne számára. Az állat a lehetõ legjobban próbál alkalmazkodni, és elképzelhetõ, hogy semmilyen gondot nem okoz neki egy egyszobás lakásban vagy a tizenkettedik emeleten élni. Nem lehet azonban elsiklani afelett, hogy egy ilyen környezet nem éppen ideális remek természetének kibontakozásához. Határozottan kedvezõbb olyan helyen tartani, ahol szabadon és könnyen mozoghat. Számos leonbergi hajlamos a kedvetlenségre, ezért a gazdának közbe kell lépnie, és kedvencének minél több alkalmat kell kínálnia energiáinak felszabadításához, izomzatának minél teljesebb kifejlesztéséhez.
A leonbergi alkalmazhatósága
A fajta nevelésével kapcsolatosan nem merül fel különösebb probléma. Meg kell vele ismertetni a különbözõ élethelyzeteket, ami elõsegíti gondolkodásának fejlesztését, ezen kívül gondoskodjunk arról, hogy kinyújtóztathassa tagjait. A leonbergi vitathatatlanul különleges képességekkel bír az azonnali reagálást és felfogást illetõen. Igazán bûn lenne lemondani ilyen képességek kiaknázásáról, amelyek révén a kutya is több örömet talál az életben. A kan nevelésében határozottabban járjunk el, mivel részben megõrizte a legtöbb hegyi kutyára jellemzõ független ösztönét.
Az összes kiképzõ szakember, akinek alkalma nyílott ezekkel a kutyákkal dolgozni, egyöntetüen elismeri, hogy az óriás termetû fajták között valószínüleg a leonbergi a legfogékonyabb a kiképzésre és a védõmunkára. Ehhez kétségkívül végtelen kiegyensúlyozottsága is értékes segítség. Védõmunkára külön nem is kell kiképezni, mivel elrettentõ külsejéhez természetes örzõösztön párosul. Lényegében családi kutya, hûséges társ és védelmet nyújtó eb. Nagy tulajdon õrzését is rá lehet bízni. Mentési képessége nem közismert. Németországban és Ausztriában azonban sikerrel próbálták ki lavinamentõ képességét. Számos egyed vonzódik a vízhez is, ujjaik között jól fejlett hártya feszül, aminek köszönhetõen erõteljes úszók, bõrük átázhatatlan.
FAJTALEÍRÁS
Eredet: Németország
Felhasználási kör: házõrzõ-, kísérõ- és családi kutya
F.C.I. besorolás:
2, csoport: pincsek és schnauzerek, molosszusok és svájci pásztorkutyák
2.2 szekció: molosszusok, hegyikutyák, munkavizsga nélkül
Rövid történeti áttekintés:
A 19.század harmincas éveinek végén, negyvenes éveinek elején Heinrich Essig, Leonberg városi tanácsosa keresztezett egy fekete-fehér újfoundlandi szukát egy a Nagy St.Bernát kolostor menedékházából származó úgynevezett "Barry"-kannal. Késõbb ehhez jött még egy Pireneusi-hegyikutya. Ez nagyon nagy, túlnyomórészt hosszú, fehér szõrû kutyákat eredményezett.Essig célja egy oroszlánhoz hasonlatos kutya volt. Az oroszlán Leonberg városának címerállata. Az elsõ valóban "Leonberger"-nek nevezett kutyák1846-ban születtek.Ezek egyesítették magukban a kiinduló fajták kitûnõ tulajdonságait. Már röviddel ezután sok ilyen kutyát adtak el Leonbergbõl státusszimbólumként az egész világba. A 19. század végén Baden-Württenberg tartományban a leonbergert kiváltképpen parasztkutyaként tartották. Sokat magasztalták az õrzõ- és egyéb alapvetõ tulajdonságait. A két világháborúban és a háború utáni szûkös idõkben a tenyészkutyák száma drámaian visszaesett. Ma a leonberger egy kitûnõ családi kutya, amely modern életünk minden igényének megfelel.
Magatartás és karakter:
Családi kutyaként a leonberger a mai lakó- és életfeltételek között egy kellemes partner, amely nehézségek nélkül mindenhová magunkkal vihetõ, és amely kimondott gyerekszeretettel tünteti ki magát. Se nem gyáva, se nem agresszív. Kísérõkutyaként egy kellemes, hûséges és félelmet nem ismerõ kísérõ minden életszituációban. A megkívánt jellemszilárdsághoz különösen a következõk tartoznak: magabiztosság és korlátlan higgadtság, közepes temperamentum (Többek között játékösztön is), engedelmességi készség, jó tanulási- és emlékezõképesség, zaj iránti érzéketlenség.
Általános megjelenés:
Az eredeti felhasználási célnak megfelelõen a leonberger nagyon nagy, erõs, izmos, ám mégis elegáns kutya. Harmonikus testfelépítés és öntudatos nyugalom, ám mindazonáltal élénk temperamentum tünteti ki a kutyát. Különösen a kanok hatalmasak és erõteljesek.
Arányok: Marmagasság a törzshosszúsághoz 9:10.
A mellkasmélység megközelíti a marmagasság felét.
Fej: Egészében tekintve mélyebb, mint amilyen széles, és inkább hosszan elnyújtott, mint tömzsi , a Fang viszonya a fejtetõhöz 1:1. A bõr mindenütt feszes, nincsenek homlokráncok.
Fejtetõ: Profilból és elölrõl nézve kevéssé domború, a törzsnek és a végtagoknak megfelelõen erõs, de nem nehéz. A hátsó része nem lényegesen szélesebb, mint a szemeknél.
Stop: Világosan felismerhetõ, de csak mértékletesen kidolgozott.
Orr: Fekete.
Fang: Inkább hosszú, sosem hegyesen végzõdõ; az orrhát egyenletesen széles, sosem besüllyedõ, inkább gyengén domború (ramsnasig - kosorrhoz hasonló).
Ajkak: Feszesek, feketék. Az ajakzúg zárt.
Állkapocs/fogazat: Erõteljes állkapocs tökéletes, szabályos és teljes ollós harapással, a felsõ fogsor térköz nélkül zárul az alsóra, a fogak függõlegesen állnak, 42 egészséges, a fogképletnek megfelelõ foggal (az M3 hiánya tolerált), fogóharapás megengedhetõ. Az alsó állkapocsban a szemfogaknál semmi beszûkülés/befûzõdés.
Pofa: Csak kevéssé fejlett.
Szemek: Világosbarnától lehetõleg sötétbarnáig, ovális, sem mélyen fekvõ, sem elõreugró, egymáshoz se túl közel, se túl távol álló, szemhéjak feszesek, a kötõszövet nem látható, a szem fehére nem vöröses színû.
Fülek: Magasan és nem szélesen hátul (nagyon hátul) tûzött, lógó, középnagy, feszes, húsos.
Nyak: Lágy ívben, törés nélkül megy át a marba, inkább hosszúkás, mint tömzsi. A gégénél a bõr nem lóg.
Mar: Kidolgozott, kifejezett, különösen kanoknál.
Hát: Feszes, egyenes, széles.
Ágyék: Széles, erõs, jól izmolt.
Far: Széles,viszonylag hosszú, lágyan kerekített, folyamatosan átmegy a faroktõbe, semmi esetre sem túlépített.
Mellkas: Széles, mély, legalább könyökmagasságig érõ, nem túl hordóalakú, inkább ovális.
Alsó oldalvonal: Csak enyhén felhúzott.
Farok: Nagyon gazdagon szõrözött, állásban egyenesen lóg, mozgásban is csak enyhén felgörbített, és lehetõleg nem a hátvonal meghosszabbításán felül hordott.
Végtagok: Nagyon erõs, különösen a kanoknál.
Elülsõ végtagok: Lábak:
Egyenesek, párhuzamosak és nem szûken állóak.
Váll/Felkar:Hosszú, ferdén elhelyezkedõ, egymással nem túl tompa szöget képezõ, jól izmolt.
Lábak középsõ része: Erõs, szilárd, elölrõl nézve egyenes, oldalról nézve függõleges.
Mancsok: Egyenes állásúak (sem befelé, sem kifelé nem fordulnak), gömbölyded, zárt. Az ujjak jól domborodnak, fekete ujjpárnák.
Hátulsó végtagok:
Lábak: Hátulról nézve párhuzamosa állású, nem túl szûk. A csánk és a mancsok sem kifelé, sem befelé nem fordulnak. A farkaskörmöket el kell távolítani.
Medence: Ferdén fekvõ.
Felsõ combok: Meglehetõsen hosszú, ferdén elhelyezkedõ, erõsen izmolt. A comb és az alsó lábszár határozott szögellést képeznek.
Csánk: Erõs, határozott, szögellés az alsó lábszár és a lábközép fölött.
Mancsok: Egyenesen álló, csak kissé hosszúkás, ujjak domborúak, ujjpárnák feketék.
Járásmód: Tértölelõ, egyenletes mozgás minden járásmódban, határozott elõrelépés és jó lendület. Lépésben és ügetésben elölrõl és hátulról nézve egyenesvonalú végtagvezetés.
Szõrzet minõség: Középpuhától a durváig, bõségesen hosszú, testhezsimuló, választék nélkül.Mindenhol, a jó alszõrzet ellenére a test körvonalait felismerhetõen hagyja. Sima, a gyengén hullámos még megengedett, a nyakánál és a mellkasnál -különösen a faroknál- sörényt képez. A mellsõ lábak határozottan szõrözöttek, a hátsó lábakon kifejezett gatya.
Színek: Oroszlánsárga, vörös, vörösesbarna, még homokszínû is (fakósárga, krémszínû) és ezek minden kombinációja, mindenkor fekete maszkkal. Fekete szõrvég megengedett, mindazonáltal a fekete nem lehet meghatározó a kutya alapszínére nézve. A fekete szín túlzott hangsúlyossága hátrányként értékelendõ. Az alapszín kivilágosodásai a farok alsó részén, a nyaki fodornál, a mellsõ láb zászlóin és a gatyán nem lehetnek olyan határozottak, hogy az alapszínnel való harmóniát zavarnák. Egy kis fehér mellfolt, vagy vékony mellcsík és fehér szõr az ujjaknál tolerált. A maszk a szem vonaláig kell, hogy terjedjen, jól felismerhetõen. Hiba a tört vagy árnyékmaszk, a maszk hiánya a tenyésztésbõl kizáró ok.
Marmagasság: Kanok: 72-80 cm (ajánlott középérték 76 cm)
Szukák: 65-75 cm (ajánlott középérték 70 cm)
Hibák: A fenti pontokról való csekély eltérés hiányosságként, minden határozott eltérés hibaként értékelendõ. Az értékelésnek pontos viszonyban kell állnia az eltérés mértékével, és figyelembe kell vennie, hogy mennyiben érinti a lényeges (elsõsorben magatartást, típust, harmóniát, mozgást).
Kizáró hibák: Gyáva és agresszív kutyák, kutyák erõs anatómiai hibákkal, pl.: kifejezett tehénállás, kifejezett pontyhát, erõsen süllyedt hát, a mellsõ mancsok extrém kicsavarodása, teljesen elégtelen szögellés vállnál, könyöknél, térdnél vagy csánknál, kevesebb fog (kivéve M3), elõreherapás vagy hátraharapás, egyéb harapáshiba, erõsen gyûrûs vagy túl magasan gyûrûzõ farok, göndör vagy erõsen hullámos szõrzet, színhibák (barna orr, barna ujjpárnák, black tan, fekete, ezüst, vadszín).