2020.12.04. - Borbála, Barbara

Csányi Vilmos: amit mondok, mindenkinek értenie kell

- Az ön személyében az egyik legtermékenyebb magyar írót köszönthetem. A Bukfenc és Jeromos amerikai kiadása épp a harmincadik a sorban. Az etológiai szakmai kiadványoktól a szépirodalmi próbálkozásokig terjed a skála.
- A nyaraimat írással töltöm. Elbújok Nógrádban az almáskertemben, és nem veszem föl a telefont.

- Ma tölti be a hetvenet. Ifjúkorában, az ötvenes években itthon még nem ismerték az állatok viselkedésével foglalkozó tudományt, az etológiát. Az állativiselkedés-kutatás, melynek külföldi szakirodalma - például Konrad Lorenz - a hetvenes évekre elérhetõvé vált - mennyire volt rendszerkonform? És hogy nézett ki ez az iskola a hõsi idõkben?

- A rendszer viszonylag gyorsan befogadta, mert nem volt olyan veszélyes, mint egyes társadalomtudományi terület. Kezdetben különben voltak a madarászok, akiket hagyományos zoológusnak kell elképzelni. Mások mezõgazdasági állatokkal - lóval, marhával, birkával - kísérletezgettek. Lorenz könyvei ismertté tették az etológiát, de ilyen divathullámokról a molekuláris biológia területérõl is tudunk. A helyzet ma úgy áll, hogy a szakirodalom nõttön nõ, viszont mégsem mennek oly sokan etológusnak, mert az ilyen végzettségû szakemberek nem tudnak elhelyezkedni.

- Mennyit változott az etológia a modern évtizedekben, a technológiai fejlõdés korában?

- Egy hagyományos tudományág sok tíz vagy száz év alatt fejlõdik ki, vannak leíró és elméleti szakaszai. Az etológia iszonyúan gyorsan fejlõdött, hamar átment a leíró fázison, s mára túljutott a viselkedéstani szakaszokon. Az új kutatási irány az állati tudat területe, aminek az a velejárója, hogy az etológia is szépen beállt a biológiai tudományok rendjébe. A sors iróniája, hogy a modern tudományok közül a pszichológia csupán modellt látott az állatokban. Errõl mondta Lorenz kedvesen, hogy ha pszichológiai tanulmányokat folytatott volna, soha sem lett volna etológus. Az etológia újszerûsége abban rejlett, hogy az állatokat saját környezetükben kezdte vizsgálni. Azelõtt a biológus elment az õserdõbe, talált egy majomtetemet, s az állatot "beillesztette" a rendszerbe. Egy futkározó, örökké izgõ-mozgó kutya vizsgálatához lelkesebb biológiai érdeklõdésre volt szükség.

- Könyvei és írásai szélesebb körben is népszerûek lettek. Egy oxfordi zoológus a Bukfenc és Jeromos angol változata után úgy fogalmazott: gondolkodása olyan, mint a tudósé, de úgy ír, hogy azt a laikusok is könnyen megértik.

- Az írás komoly próbatétel. Egyrészt a szakmai körök elõtt nem járathatom le magam, mert azonnal lecsapnak rám. Másrészt amit írok vagy mondok, mindenkinek értenie kell. Nemcsak én írok népszerû könyveket, megteszik mások is. Népszerû formában beszélni: megtanulható, nincs benne ördöngösség.

- Humánetológiai cikkei miatt az utóbbi idõkben emlékezetes konfliktusai támadtak. Egy ismert folyóirat például visszaadta a cikkét, mely aztán végül lapunkban jelenhetett meg. Mi volt a konfliktus forrása?

- Világprobléma, hogy a bölcsésztudományokkal foglalkozók úgy gondolják, erõs váraikba a természettudományok kóbor lovagjai ne merészkedjenek be. Aki bölcsésznek megy, nem hajlandó a minimális természettudományi ismereteket sem elsajátítani, ami a világban való eligazodáshoz feltétlenül kellene. Ez fordítva is igaz. A természettudományi karokon úgy spórolnak, hogy megszüntetik a tudománytörténetet. A múltkor egy ismert filozófus úgy nyilatkozott, hogy nem hisz az evolúcióban. Ez olyan szörnyû dolog, mintha kijelenteném, hogy nem hiszek a motorszerelésben. Volt olyan vita, amely megkérdõjelezte egyes cikkeim állításait, de abból, amit felhoztak ellenem, világos volt, hogy vagy nem olvasták végig, vagy a címen kívül mást nem értettek meg belõle. És hivatkoztak egy olyan feminista, marxista, de leginkább idióta forrásra, akin a szakmabeliek leginkább röhögni szoktak. A bölcsésznek elég az, ha valami le van írva. Nekem, a természettudósnak bizonyítanom kell az állításaimat. A természettudomány nem igazságokat keres, ahhoz semmi köze. Van ugyan elmélete, amiben soha nem hisz, hanem azt mondja, hogy pillanatnyilag ez a legjobb. Az elmélet jósága abban rejlik, hogy legyen valami gyakorlati haszna. Meg lehet vele jósolni egy jelenséget, vagy elindul általa egy autó. Az, hogy ég a villany, nem azt jelenti, hogy a dróton kis elektronok futkároznak. Ha jobban ég a villany, nem azt igazolja - miként a bölcsész gondolja -, hogy amit az elmélet mond: igaz. Csak annyit igazol, hogy ha így jársz el, a gyakorlati eredményed is jobb lesz. A társadalomtudományok leíró fázisban vannak. A biológia is megjárta ezt az utat - 150 évvel ezelõtt. De ma azzal már nem elégszünk meg, hogy valaki leír valamit, és kimondja róla, hogy ez így van. Azt mondjuk, tessék elõállítani. Teljesen érdektelen, hogy mi a véleményem a génrõl, mint elmekonstrukcióról. Annyit tudok, hogy ha az inzulint beadom a cukorbetegeknek, nem halnak meg. Ez azért más, mint egy gyakorlati haszon nélküli, leíró eszmekonstrukció.

- Hogy bírja a konfliktusokat?

- Volt idõ, amikor kerestem a konfliktusokat, méghozzá nagyon is aktívan.

- Verekedõs volt gyerekkorában?

- Dehogyis. Félénk gyerek voltam, leginkább engem vertek, a fizikai konfliktusokat kerültem. Nyilván ennek lehet valamiféle szellemi kompenzációja, hogy tudományos pályám derekán viszont szerettem odamondogatni. Aztán rájöttem, hogy ez sok hátránnyal jár, mert indokolatlanul is megsértek olyanokat, akik az általam fölvetett hibát ugyan elkövették, de ettõl még sok értékes tulajdonságuk van. Az évek során ez úgy változott, hogy tisztelettel is el tudom mondani valakinek a véleményemet. Ma már nincs kedvem ahhoz, mint fiatalabb koromban, hogy lerohanjam az ellenfelemet.

- Jeromos mennyi idõs?

- Nyolcéves.

- Ahogy elnézem a könyveit, sokat köszönhet neki.

- Meg Bukfencnek is, aki tavaly májusban kimúlt. Nemcsak a kutyáim voltak õk, de a munkatársaim is. Talán ezért is, a Bukfenc és Jeromos címû könyvem sokakat megszólított. Nem sokkal megjelenése után megyek az utcán, egy idõs néni megkocogtatja a vállamat, majd gratulál: Jeromosnak. A parkban pedig azt láttam, hogy gyerekek olvasnak fel egymásnak a különben drága könyvbõl. Mintha hájjal kenegettek volna. Egyszer Bukfenccel kószáltunk, és egy kisgyerek azt mondja az apjának: ez a kutya teljesen olyan, mint a Bukfenc. Mire az apja: ez nem olyan, kisfiam, ez õ maga Bukfenc. Mire a gyerek: nahát, micsoda megtiszteltetés! Most jelent meg különben Richard E. Quandt fordításában New York-ban az angol változat, az a címe, hogy Ha a kutyák beszélni tudnának. Bukfencbõl Flip, Jeromosból Jerry lett. Nagyon elégedett vagyok.

- Hogy érzi magát az országban? Milyen a közérzete?

- Van egy gyerekkori barátom Ausztráliából, és beszélgettünk arról, hogy mennek a dolgok. Elkezdtem a szokásos panaszkodást, amit egyébként várnak is az embertõl. A barátom visszakérdezett, miért panaszkodsz, háromévente jövök, egyre szebb és tisztább a város, új épületeket emeltek, jók az éttermek, udvariasak a hivatalokban, könnyebb az ügyeket elintézni, nincs itt semmi baj. Az ember belegondol, és azt látja, tényleg nem olyan rossz a helyzet, mint 1990-ben. Rosszabb is lehetne, de azt mondom, hogy örültünk volna ezeknek a problémáknak húsz évvel ezelõtt. Persze bosszankodik az ember, miért is ne? Az, hogy a 70. születésnapomon, május 9-én rúgnak ki az egyetemrõl, eléggé megalázó, fölháborító dolog. De hát örülök annak, hogy elszabadulok, és abba is hagyom aznap a tanítást. Megtartom az utolsó elõadást, és majd valaki folytatja.

- Hogy van ez?

- Úgy lehet megspórolni néhány százezer forintot, hogy az ember állását a születésnapján szüntetik meg. Az a baj, hogy az elõadások kétharmada ment le. De miután a munkaviszonyom megszûnik, sajnálom, bejelentem a hallgatóknak, hogy engem többet nem látnak. És veszem a kalapom. Ebben az a szörnyû, hogy kitalálja egy pénzügykukac, ami rendben van, sok ilyet ki kell találni. De van ott valamilyen székben egy-egy politikus is. Például egy miniszter. Könyörgöm, ezt valaki aláírta, aki nem pénzügyes. És ott az egyetem, meg se mukkan. Nem mondott semmit, nem hívott össze egy sajtótájékoztatót, hogy talán ne alázzuk meg a negyven itt tanító kollégát. Mert nemcsak rólam van szó, vagyunk legalább tízen. Van, akit januárban rúgtak ki, Vida Gábort márciusban, mások júliusban következnek. Mindezek ellenére általában optimista vagyok, mert azt látom, hogy az ilyen bosszúságok ellenére nem rosszabb a helyzet, hanem jobb. Azon kevesek egyike voltam, akik nem hittek abban a rendszerváltás pillanatában, hogy két-három éven belül itt milyen jó lesz. Azt mondtam, hogy két-három generáció után térjünk vissza a dologra. Úgy tûnik, igazam lett, mert egygenerációnyi idõ elteltével valamivel tényleg jobb lett. Jöhet a második nemzedék. Mózes sem véletlenül császkált a sivatagban negyven évig. Amíg régi világ generációja el nem tûnik, nem lesz lényegi változás, mert nem tudnak másként gondolkodni. Ilyen iszonyú társadalmi változásokhoz egy élet alatt nem lehet gondok és tragédiák nélkül hozzáváltozni. A fiatalok majd hozzáváltoznak a világhoz. Ebben az a legtragikusabb, hogy jó harminc százalék képtelen a változásra, és ezek gyerekei is a rossz helyzetet öröklik. Az ember el tudta volna képzelni, hogy az átmenet lassabban, kézben tartva és ellenõrzöttebben zajlik le, de hát így alakult. Ez azonban rossz elképzelés, mert ehhez bizalom, autoritás, ideális birtokméretek, technológiai fegyelemmel rendelkezõ munkások és sok más kellett volna. Akik évekkel ezelõtt a drága magyar földet féltették a tõkétõl, most azért sírnak, hogy nem jön ide a tõke. No lám, mondom erre én, végre eszetekbe jutott, hogy nem elég a drága magyar föld, kellene hozzá a drága magyar tõke is. Nem kellett volna mindent szétverni, mondom megint én, de az a gyanúm, ez ma már nem érdekel senkit sem.

(NOL - Rab László)
Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra