A csavargó meg a csirke

Volt egy varázsló, annak meg egy Fáni nevû csirkéje. No nem csupán csirkéje, hanem kutyája, macskája is volt a háznál, meg hiú papagáj, amelyik mindig más-más tollruhát kért a varázslótól. Gazdájuk megtanította õket az emberi beszédre. Bár a kutya, macska tekintete enélkül is igen beszédes, azért így mégiscsak könnyebb volt szót érteni velük.
Fáni, a csirke, nagyon kíváncsi, nyughatatlan, kapirgálós teremtés volt. Kiment a kertbõl a mezõre. Ott megijesztette a héja. Bemenekült az erdõbe. Ezzel eljutott Kapirgálóországba! Bogarakat, remek rovarbábokat, ízletes gilisztákat kotort ki a sûrû avarból, és élvezettel lakmározott. A nagy élvezkedés közepette nem vette észre, hogy már mélyen bent van az erdõben. Eltévedt.
Az éjszakát egy fán töltötte. Rosszul, mert tizenkétszer riadt fel bagolyhuhogásra. Másnap kijutott az erdõbõl, de az ellenkezõ oldalon, mint ahol bejutott. Ott meglátta egy földmûves. Rádobta köpenyét.
Fogoly lett Fáni.
Az ember összekötözte a csirke lábait. Éppen a városba igyekezett. Talált csirke, talált pénz. Gondolta: ott majd eladja a csirkét a piacon.
Aznap szokatlanul kevés volt a vásárló, viszont sokan vittek eladni kacsákat, libákat, pulykákat, csirkéket. Mégis felfigyelt Fánira egy legény: Õgyelgõ Pál. Pálnak volt egy kis kidûlt-bedûlt vityilója, de az ritkán látta. Nem volt valami csavaros eszû Pál, viszont szeretett csavarogni, nézelõdni, ide-oda elkószálni. A munkát nem túlontúl kedvelte, igaz, rendszerint a munka sem õt: kezében a legügyesebb szerszámok is ügyetlenkedtek.
A csirke odasúgta Pálnak:
- Vegyél meg engem, legény! Szabadíts ki ebbõl a fogságból! Megkapod érte a jutalmad, meglásd!
Pál megtapogatta zsebében egyetlen rézgarasát, de óvatoskodott-kételkedett:
- Mi a csudabuda? Mi a hasapasa? Talán aranytojásokat tojsz majd nekem? Hiszi a piszi!
- Ilyet nem tudok tojni - vallotta be a csirke. Ám az igazi gazdám nem akárki: varázsló. Hiszen hallod, hogy emberi nyelven beszélek!
- No és? - vonogatta vállát a legény. Én is emberi nyelven beszélek. Akkor mi van?!
A csirke látta, hogy a legény elméje nem valami éles, erõsen köszörülésre szorul. Türelmesen magyarázta:
- Ha ember embernyelven beszél, abban nincsen semmi csoda, de ha egy csirke...
A csirkét áruló koma gyanúsnak találta a sugdolódzást, habár, kissé nagyothalló létére, nem értette mirõl van szó.Valamikor tûzér volt ugyanis, és a csatákban füle mellett kiabált az ágyú. Sürgetõen szólt Pálnak:
- No legény, megveszed ezt a csirkét vagy nem?! Három garas nem sok érte!
Pál megvakarta fületövét:
- Hüm-hüm, három garas ezért a bolond csirkéért?! Emberi nyelven beszél! Egy kerékkel több van neki, vagy kevesebb!
Megijedt a csirke. Gyorsan lefeküdt a földre, pislogott, majd behúnyta szemeit. Betegnek tetette magát.
Az alkalmi csirkeárus bosszús lett. Bolond ez a legény, gondolta, de akár bolond, akár nem, jobb odaadni neki ezt a döglõdõ csirkét, akár olcsóbban is. Így lett Õgyelgõ Pálé Fáni egy garasért. Pál pedig hóna alá vette és vitte amerre a beszédes csõrös mutatta az utat. Déltájban már ott is voltak a varázslónál.
A bûvöspálcás úr igen megörült. Pompás ebédet hipphoppolt össze. Belakott a legény, mint a duda. A lakoma végeztével a varázsló azt tudakolta Páltól, hogy mit szeretne jutalmul a visszahozott Fániért.
Pál sokáig támasztotta fejét két erõs öklével. Sorra vette ötletekért gyermekkori meséit. Végül kibökte:
- Én csupán egy kacsalábon forgó kastélyt kérek, Varázsló Uram! No és még azt, hogy ha sültgalambot látok, az az én számba repüljön, ne máséba!
Mosolygott a varázsló. Feldobta a köpönyegét, azután elkapta. Nocsak-nicsak-bicsak, - mit húzott ki alóla?
Egy kacsalábú kastélyt, pontosabban annak csecsemõ gyerekét. Úgy nézett ki, mint valami nagyobbacska gyerekjáték. Mégsem volt kastély-babácska. Megperdítette, pörgött, mint a pörgettyû, és közben gyorsan nõtt. A végén akkora lett, mint az eredeti mesebeli vagy még nagyobb. Kacsalába pedig olyan gyönyörû sárga volt, hogy öröm volt nézni. Ám olyasféle bûvös szavakra, hogy "Háp-háp-háp, hephephep, most meg, kastély, kisebbedj!" - lassan ismét gyerekjáték-nagyságúvá változott.
- Arra vigyázz: ne dobd fel a levegõbe, mert elrepül, vízbe se ejtsd bele, mert elúszik! - figyelmeztetett Pált a varázsló.
Hátizsákjába tette a legény a kacsalábú kastélyt, megköszönte. Hanem, ahogy hazafelé baktatott, csak elõhuzatta vele a kíváncsiság. Jaj! Ebbõl lett a baj. Beleejtette a patakba. Utánaugrott, de hiába. Õ vizes lett, a kacsalábú kastélyt meg elsodorta a patak.
Igaz, a sültgalambok a legény szájába repültek, ha valaki éppen galambokat sütött Pál szemeláttára. Ám ez nem fordult elõ túl gyakran, így, ha mindennap enni akart, dolgoznia kellett. Idõvel azonban belejött a munkába, a szerszámok is kibékültek vele, a feje lágya is benõtt. A csavargásról leszokott. Házat épített a viskó helyébe, négyszobásat-szépszobásat. Lett felesége, gyermekei születtek. Bár nem éltek nagylábon, csak a saját lábukon, és kacsalábon nem forgó kis házikóban laktak, azért mégis boldogan éldegéltek. Nem kacsa ám, hogy a boldogsághoz nem kell feltétlenül kacsalábon forgó palota! Elég hozzá szívbõl jövõ szeretet és értelmes, békés idõ, amelyik a munkás kezeket és alkotó gondolatokat egyaránt megbecsüli.
No de mi lett a kacsalábon forgó kastéllyal?
Azt vitte, vitte a patak, de ahol a víz kiszélesedett, és elkezdõdött a nádrengeteg, meg sok sás és káka nõtt, elakadt. Körülötte éppen egy vadkacsa keresett fészekrakó helyet. Megtetszett neki a kacsalábú házikóféle, abba építette a fészkét.
Egy orvvadász késõbb arrafelé leselkedett, töltött puskával. Észrevette a vadkacsafészket. Odébbrepült a vadkacsa, de mielõtt odébbrepült volna, szárnyával megperdítette a házikót, az meg elkezdett nõni.
Megrémült az orvvadász, azt hitte: az erdész figyeli õt az egyre magasabbá váló házfélébõl. A puskáját beleejtette a patakba, õ maga meg elfutott.
A vadkacsa visszament és nagyon csodálkozott az igencsak megnõtt fészekrakó helyen, amelynek ajtaján most be kellett repülnie. Berepült, folytatta a tojások kiköltését. Hét kiskacsa született, a kacsalábon forgó kastélyt igen megszerették, imádták amint forgott velük. Ám napközben azért mégis inkább a vízben úszkáltak anyjuk gondos vezetésével, falták a békalencsét, keresték az aprócska halakat.
Õsszel elköltöztek a vadkacsák. A varázsló viszont éppen arrafelé járt, meglátta a kacsalábon forgó kastélyt, elmosolyodott és így szólt:
- "Háp-háp-háp, hephephep, most meg, kastély, kisebbedj!"
Fogta a megkisebbedett kastélyt és hazavitte.
Másnap a róka nagy szemeket meresztett: se vadkacsa, se forgó kastély! Sokáig mormogott valamit az egyre bolondabbá váló világról.
Róka, nem róka, móka, nem móka, - ha jobban utánagondolok, azért volt némi igaza a veresbundásnak! Ha pedig tovább gondolkozunk, rájöhetünk: nem is kevés.

Lelkes Miklós