A Humboldt-kalmárok merüléseit nyomkövetõkkel tárták fel

Egy új nyomkövetõ vizsgálat során a Humboldt-kalmár energikus világát tárták fel. A kutatók azt követték figyelemmel, hogyan merülnek és emelkednek a kalmárok az óceánban. Az állatok a Csendes-óceán keleti részének melegebb vizeiben élnek, és merülõ életmódot folytatnak a zsákmány követése során. Julie Stewart, a Stanford Egyetem kutatója nyomkövetõkkel látta el a fejlábúakat, és kiderítette, hogy a kalmárok órákat töltenek a rendkívül oxigénszegény kaliforniai vizekben. Stewart eredményeit az Ocean Sciences konferencián ismertette.

A vizsgálat során követték az állatokat, ahogy azok naponta több száz métert merültek, és csak éjszaka tértek vissza a felszíni vizekbe. A kutató elmondása szerint rögzítették, hogy a kalmárok lenyûgözõ, másfél kilométeres merülést hajtanak végre, és egyenesen átúsznak egy olyan zónán, ahol rendkívül alacsony az oxigénszint. „Több órát képesek másfél kilométeres mélységben tölteni, aztán felemelkednek, és folytatják normális viselkedésüket. Figyelemreméltó és nagyon gyors mélymerülés egy igen zord környezetben.”

A Humboldt–kalmárok elsõsorban Mexikó vizeiben és onnan délebbre találhatóak meg, azonban azt utóbbi években idõnként kiterjesztették élõhelyüket a Kaliforniai-áramlatra is. Még Alaszkánál is észlelték õket. A tintahalak igen falánkak. Zsákmányukat karjaikkal és szívókorongjaikkal kapják el, majd erõs csõrükkel széttépik. Más fejlábúakhoz hasonlóan, a Humboldt-tintahal is képes színt váltani, és amikor nagyon izgatott vagy dühös, ragyogó pirosra vált, innen ered beceneve, a „vörös ördög.” Általában apró halakat fogyaszt, azonban a Kaliforniai-áramlatban nagyobb organizmusokat, mint sziklahalat, csendes-óceáni tõkehalat vagy fiatal lazacokat is elkap.
óriáskalmár

A tintahalakra helyezett nyomkövetõ rögzíti a hõmérsékleti és mélységi értékeket, egy hónapig marad az állaton, mielõtt leválik, és a felszínre lebeg. Amikor egy mûhold észleli, a nyomkövetõ az adatokat a kutatóknak továbbítja.

A Kaliforniai-áramlat több mint 500 méteres mélységben rendelkezik egy alacsony oxigénszintû sávval, ezért a kutatók arra voltak kíváncsiak, az állatok hogyan viselkednek ebben a régióban. Steward szerint az eredmény csodálatos. „Olyan állatról van szó, melyrõl úgy hinnénk, sok oxigénre van szüksége, helyette azt látjuk, hogy majdnem ugyanolyan ütemben úszik, mintha oxigénben gazdag vízben lenne. Úgy tûnik, valamiképpen képesek elnyomni anyagcseréjüket az alacsony oxigénszintû környezetben, de ez nem azt jelenti, hogy letargikusak.”

Az állatok másodpercenként három méteres sebességgel is úszhatnak a felszíni vizekben, azonban még a legnagyobb mélységben is másodpercenként 1-2 méteres sebességgel haladnak. „Egyáltalán nemsodródásról van szó” – mondja Steward.

Az új adatokat a Deep Sea Research II folyóirat speciális óceáni tintahalakat taglaló számában publikálják.