Sherlock szalma alá rejtõzött, Narnia répaszeletet rágcsált, Emil álomkórosan heverészett, míg Stacy hangosan visított.
A vasárnapi tengerimalac-kiállítás több mint száz kismalaca hasonló tevékenységeket végzett, miközben bámulták õket a látogatók.
A Hód-Mezõgazda kiállítási centruma fedett csarnokában egy tût sem lehetett volna leejteni, annyian nézték hol a malackákat, hol meg az ugyanitt kiállított és versenyzõ kutyusokat.
Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
A Hód-Mezõgazda kiállítási centruma fedett csarnokában egy tût sem lehetett volna leejteni, annyian nézték hol a malackákat, hol meg az ugyanitt kiállított és versenyzõ kutyusokat.
– Hát ennek meg melyik lehet az eleje? – tûnõdött hangosan egy tizenéves kisfiú egy szabályos pomponnak kinézõ malac ketrece elõtt. Vakargatta is a fejét rendesen, míg a kis állat váratlanul ki nem nyitotta két fekete gombszemét, elárulva, melyik végén van a feje.
A tengerimalacok elképesztõ változatosságát jól mutatta, hogy nem találtunk két egyforma mintázatút köztük. Igaz, nehéz is lett volna, mert a csöppségek és az óriások nem csak méretben különböztek. Volt angol rövid szõrû, perui és lurikayra, fekete-fehér merinó, kék sheltie és számtalan más változat. Egyben azonban nem különböztek, amelyik kegyeskedett megszólalni, az hangos sivítással kért vagy tiltakozott. A perui malacok békésen tûrték, hogy kifésüljék a szemükbe is lógó szõrüket, amelyet vadon élõ kollégáik egyszerûen lerágnak. A kopasz, bõrükön szépen csíkozott malackák pedig édesdeden összebújtak, úgy álmodva az otthoni vackuk melegérõl.
