2021.10.18. - Lukács

A kutyás bácsi

A kutyás bácsi
A kutyás bácsiNaponta kétszer sétált el a házunk előtt, 11 éven át, minden áldott nap. Zuhogó esőben, tomboló szélben, tikkasztó nyári hőségben, szakadó hóesésben, Karácsony Szentestéjén, mindig, hiszen Mackónak kellett a mozgás. Amíg kicsi volt azért, hogy szokja a környéket, a többi kutyát, amikor öregedni kezdett azért, hogy fájós izületeit karbantartsa. Csak a Szilveszter volt kivétel, ilyenkor inkább otthon pihengettek, nehogy a kutyus megijedjen a petárdák és tüzijátékok hangos, fényes durrogásától.
adó 1% állatvédő kutya, cica örökbefogadás állatmentés

Adó 1% felajánlás Állatvédelemre!

Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06

Mackó, mert így hívták a hófehér hajú bácsi kutyáját, mackóra egyáltalán nem hasonlító, vörösesbarna rókaszerű tacskó volt. Apró lábacskáit szaporán szedve igyekezett gazdájával lépést tartani, hol mögötte, hol előtte, de legtöbbször szép nyugodtan mellette sétálva követte léptei ritmusát. Mindig pórázon sétáltak, kiskorától fogva ez a volt a szokás és ez később is így maradt. Mindig ugyanazon az útvonalon jártak, sosem változtattak a megszokott sorrenden. Név szerint ismerték az utcák kutyáit, és név szerint köszöntöttek minden kerítés mögött ugráló ismerőst. Voltak, akik boldog csaholással fogadták a köszöntést, mások méltatlankodva, dühöngve kísérték őket végig a kerítés mellett, majd szomorkodva vakkantottak még egy utolsót, mikor kiértek a látómezőből. Az emberekkel nem sokat törődtek, ők inkább az állatok nyelvén értettek. Fiatalabb korukban meg-megálltak köszönni, váltottak egy-két udvarias szót, hagyták, hogy egy-egy totyogó megsimogassa Mackó selymes füleit, hátát, megkínálja babapiskóta maradékkal, de a korral egyre távolságtartóbbak, zárkózottabbak lettek.

Egy napon észrevettem, hogy a bácsi már nem hall olyan jól, mint rég, ezért nem fogadja szokásos köszönésem. Ettől fogva inkább a kezemmel intettem, ha megláttam összetéveszthetetlenül közeledő vagy éppen távolodó alakjukat. Lassultak. A bácsi szikár alkata törékeny kismadáréra emlékeztetett, hófehér haja megritkult, csak a tartása maradt ugyanolyan szálegyenes, mint fiatalabb korában. Léptei bizonytalanabbá váltak, legszívesebben minden pillanatban utánakaptam volna, nehogy elbotoljon, de nem kellett, sosem volt baj. Talán a póráz, amit kezében tartott, az tartotta olyan erősen a pillekönnyű testet.

Mackó valaha vörös bundájába is ősz szálak vegyültek, gerince elfáradt a hosszú évek alatt, fogai megbarnultak, kihullottak. Egy nap a bácsi egyedül jött délelőtt és délután sem láttam vele a kutyát. Beteg, mondta, mikor kérdeztem, lebénult, nem tud többé lábra állni. El kell altatni, mondta könnyes szemmel, nem nézhetem, ahogyan szenved, annyira szeretem. Csak ő van nekem. Nem tudtam szólni, csak megsimítottam a kabátját és némán bólintottam. Eszembe jutott, amikor én magam altattam el öreg béna kutyámat, könnyeimtől alig találva az utolsó szúráshoz, vékonyka lábának vénáját. Beleégett a retinámba, ahogyan utoljára, 13 év minden bizalmával a szemembe nézett, majd elaludt. Örökre. Lesz másik, kérdeztem óvatosan, de a bácsi csak fejét rázta. Megyek én is nemsokára, lejár az időm, nem vállalhatok már felelősséget egy újabb életért, mondta és indult is tovább. Vár Mackó, nem késlekedhetek, és bizonytalan lépteivel lassan eltűnt a szemem elől. Most, hogy nem volt póráz a kezében, még sokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint amikor valaki elveszíti egyik végtagját.

A következő fél évben egyedül rótta az utcákat, mindig a megszokott időben. Ugyanúgy odament minden kerítés mögött csaholó kutyához, a megszokott módon, név szerint köszöntötte őket, megvakarászta fejüket, fülüket, s most mintha a kutyák is átérezték volna bánatát, nem csaholtak olyan vadul, vigasztalóan meg-megnyalták öreg, ráncos kezeit. Mindig beszélt hozzájuk, magyarázott, beszámolt az élet dolgairól, Mackóról, aki újra fiatalosan, póráz nélkül játszik az angyalokkal, azok pedig, mintha értették volna, boldogan kísérték el a kerítés végéig.

Egy nap nem jött többé. Nem jött se délelőtt, se délután, se hétvégén. Biztosan kórházban van, gondoltam reménykedve, talán elutazott valahová. De hiába vártam, hiába reménykedtem, nem jött soha többé. Hiányzott és még ma is eszembe jut, akárhányszor kinézek az ablakon.

Ő volt a „kutyás bácsi”, ahogyan fiam hívta, amikor még kicsi volt.

dr. Hatalyák Krisztina
Kutyaotthon adó 1% támogatása

Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra