2020.12.05. - Vilma

Lelkes Miklós: Manólak

A Messzierdőföldi manócsalád tagjai nagyra nőttek, - manómértékkel mérten. Még a legkisebb manógyerek is nagyobb volt fél bíbictojásnál, apjuk-anyjuk pedig egy hajszállal nagyobb, mint két egymásra tett gyűszű.
Eleinte tölgyfában laktak, de amikor azt kidöntötte a vihar, átköltöztek egy fenyőfa tágas odújába. A manógyerekek: Lali, Pali, Lili, Lola, megörültek az új lakásnak. Rögtön kiírták az odú fölé: MANÓLAK

Kis idő után azonban Lili rémülten jelentette a többieknek:
- Jaj! Jaj! Eljött értünk az Ördögmadár!
A többiek kinéztek az odúból. A manópapa elnevette magát:
- Ez nem ördögmadár, hanem fekete harkály! Szép piros tollsapka van a feje tetején...
A fekete harkály azonban rossz hírt hozott a manócsaládnak:
- Ez az én odúm, én készítettem! Tanú lehet rá Cinege Matyi, az a kis színes tollaska, meg Turbékoló Manci, a vadgalamb, aki itt búgónótázott alkonyattájt..

A manószülők a fejüket vakargatták, töprengtek. Alighogy beköltözködtek, máris öltözködjenek és kiköltözködjenek?!

A négy kis manógyerek láttán a harkály végiggondolta a dolgot, de már az elején rájött: elég tágas az odú, elférnek benne valamennyien, és a manók segítségére is lehetnek.

Így szólt hát:
- Beköltözöm, de nektek sem kell kiköltözni. Ám valamit valamiért. Felfogadlak benneteket tojásőröknek!

- No de hol van a tojás?! - kíváncsiskodott Lali manócska.

- Még nincs, de lesz! - vágta rá magabiztosan a fekete harkály.

Lett is, négy is. Kiderült, hogy nagy szükség van tojásőrökre. Amikor a harkály elrepült néhány percre ennivalóért, egy mókuska tojásmegtekintő akart lenni. A manók azonban tudták, hogy a mókus madártojásokat lipilopizó állatka, bármennyire színleli is az ártatlan ágrabugrit. Pali manócska figyelmeztette, méghozzá versikében:

Mókus! A tojásoktól el, -
vagy bőröd nyílvesszőket nyel!
A kérdésünk hozzád ennyi:
sündisznócska akarsz lenni?!

A mókus nem akart, sietve menekítette bundácskáját. Másnap - megint a harkály távollétében - kígyó tekergett oda az odú szájához. Nem volt mérgeskígyó, de mérges lett, mert a kis Lola rímesen-hímesen, de nem hímezve-hámozva, hanem kerek-perec közölte vele:

El innen kígyó, el, el, el!
Itt kanyargós tojást nem nyel!
Ha maradsz, nem fakadsz dalra:
csomót kötünk a farkadra!

A kígyó nem szereti, ha csomót kötnek a farkára. Érthető: nincs keze-lába, nehezen tudja kicsomózni. Megijedt, gyorsabban elcsusszant onnan, mint ahogy éhes manók torkán lecsusszan a túrós csusza.

No, a tojás, az tojás, - de amikor kiugrik belőle a csipogás! Egy idő után a tojásokból kikeltek a madárfiókák, csupaszok, csipogók, csőrtátogatók. Meg csőrrel csípők. Megcsípték, lenyelték a hernyót, legyet, szöcskét, sáskát, az egyik, túlzásba vitt mohósága miatt még Lili manó ujjába is belecsípett. A harkálymama nagyon örült, hogy nem csak ő, de a kis manók is etetik, szeretik a fiókáit.

Pali manócska azonban unni kezdte a dolgot, és így korholta a madárfiókákat:

Ti csipogók, pipogók,
fülbe hangot pottyantók!
Már túl sokat zajongtok!
Túl sok hernyót befaltok!

A madárkák egy darabig nem hallgattak Palira, de eljött az a nap, amikor kirepülhettek a fészekből. Erre a légi útra a négy kis manógyerek is elkísérhette őket, - a harkálymama hátán. Persze, erősen meg kellett fogniuk a harkály tollakat, és mindegyiknél volt ejtőernyő is, szükség esetére.

Ez a légi út nagy élmény volt a manócskáknak! Most látták először az erdőt, - madártávlatból. A harkálymama időnként leszállt egy-egy hangyabolynál a kis harkályokkal, hangyákat számolgatni. Mindegyik manócska írt erről az utazásról saját naplójába, de Lolácskáé lett a fődicsőség: versét az Erdei Hírlap is közölte! Íme:

LÉGI UTAM. Írta: Messzierdőföldi Lola, a Büszkefenyő Iskola tanulója

Utaztam! Repülő harkályon,
s egyszer csak, - iskolánkat látom!
Onnan fentről kisebb volt nálam...
nem fért volna bele a lábam!
A fák is mind gyermekké lettek,
széltornáztak, meg-megremegtek...
Ember járt lent. Játékemberke?
Mi földön nagy volt, fentről cseppke.
Nem tagadom: picikét féltem,
mikor a madárról lenéztem,
s azt gondoltam: kicsit a nagyság
fentről de más! Furcsa igazság...
Otthon mamámnak elmeséltem
kicsit, nagyot. Rám nézett, szépen:
- Kicsit, nagyot meg kell becsülni, -
most ideje asztalhoz ülni!
Tányérodon - melegen! - vár rád,
kedvenced: túrós palacsintád!

Lelkes Miklós
(2009)
Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra