2020.12.05. - Vilma

Chips igaz története

2002-t írunk, tombol a nyár. Sajnos túl vagyok az év legjobb táborán, de azért van elfoglaltságom bõven. Egy, a város másik végén lévõ község kutyamenhelyére járok ki szinte naponta kutyát sétáltatni és segíteni. Nagyon szeretem csinálni; legszívesebben egész életemben ezzel a néhány tucat kutyával foglalkoznék. Hihetetlen, hogy ezek az állatok milyen hálásak tudnak lenni egy-egy jó szóért, vagy azért, hogy fél percig csak velük foglalkozunk.
Nagyon ritkán volt, hogy egyhuzamban két napnál többet lettem volna otthon. Ahhoz nagyon nyomós érveket kellet felsorakoztatni, hogy maradjak. Történt egyszer, hogy azért nem mentem, mert két barátnõm hívott, hogy nézzük meg a lovastáborban készült fényképeket. Ekkor említettem nekik, hogy mivel töltöm a szabadidõmet. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a két mondatommal egyszer egy kis életnek tehetem jobbá a sorsát.

Szorgalmasan mentem ezután is naponta, amikoris egyik este megcsörrent a telefon. Engem kerestek. A két lány közül hívott az egyik. Azt mondta, hogy a barátnõje talált egy kis kutyust az egyik metrómegállóban. Nagyon barátságos kutya, de csak egy éjszakára tudják elhelyezni; már megpróbálták felkeresni az állatvédõket, de õk nem tudtak segíteni. Így kerültem én a képbe. Másnap reggelre megbeszéltünk egy találkozót oda, ahol a kutyust találták.

Nekem még aznap este meg kellett harcolnom érte, hogy elmehessek. Embert sem szívesen, de állatot aztán végképp nem hagyok cserben. Végül gyõzött az igazság, és a szobafogságom kezdetét egy nappal elhalasztották. Másnap szokásom szerint már a megbeszélt idõpont elõtt húsz perccel ott tébláboltam a metróban. Végül feltûntek: két korombeli lány és egy fiú; mindannyian ismeretlenek voltak, de az egyik lány kezében egy gyönyörû, hosszúszõrû fekete tacskó szukát cipelt. Ennél gyönyörûbb kutyát még az életben nem láttam, és nem hiszem, hogy valaha is fogok. Volt benne valami, ami azonnal megfogott mindenkit. Mit egy kis hercegnõ, olyan volt: szolidan elegáns, kedves, de nem túl hízelkedõ, és lerítt róla, hogy elõbb veti magát a folyóba, minthogy megharapjon valakit. Egyszóval csodálatos kutya volt, és valószínûleg nem is a természetéért tették ki az utcára, mert amikor megtalálták, mellette volt egy zacskó a holmijaival. Oltási biléta, etetõtál, játékok, fésû, póráz és a nyakörv, rajta a névvel: Chips.

Amikor a kis csapat kétfelé szakadt, az egyik lány sírt. Nagyon megszerette ezt a kutyát, pedig alig egy napja ismerte meg. Sírt, mert el kellett válnia tõle, és nem tudta biztosan, hogy hová kerül. Hiába mondtam neki, hogy ennél jobb helye ritkán lehet kutyának, ráadásul amilyen csodálatos, pár napon belül lenne gazdája; túlságosan szerette ahhoz, hogy megnyugodjon. És nagyon megértem. A mai világban már abban sem lehetünk biztosak, amit látunk. Annyi mindent mondanak a menhelyekrõl: hogy két hét után altatnak, nem kapnak enni, viszik a kutyákat a húsfeldolgozóba, és a többi.

Nagyon nehéz volt a búcsú, de végül is túlestünk rajta. A másik lánnyal ketten mentünk tovább. Az utazást nagyon csöndesen, békésen tûrte a kutyus, szinte oda sem figyelt, mi történik körülötte. Ugyan mindenképpen ölben vittük volna, de õt másként nem is lehetett volna szállítani: nem volt hajlandó mozdulni egy tapodtat sem. Látszott, hogy nagyon bánkódik a gazdái után. Elmesélték, hogy mikor felvitték éjszakára, akkor sem nagyon mászkált, csak épphogy feltérképezte a lakást. Amikor -immár a város másik végében, közel a menhelyhez- letettük a földre, hívogattuk, csalogattuk, de õ csak ült és nézett ránk azokkal a gyönyörû, meleg barna szemeivel, mintha csak azt mondaná: "Igen, hívtok, és kedvesek vagytok, de a gazdáim itt hagytak, és megvárom õket, mert majd értem jönnek."

A busztól még vagy tíz percnyire volt a menhely; gyalogoltunk a tûzõ napon, és közben vigyáztunk, nehogy túlhevüljön a gyönge kis teste. Amikor odaértünk, megkönnyebbülten láttam, hogy a gondozó még nincs bent, csak azok a kedves nyugdíjas, de fiatalos nénik, aki minden áldott nap kijárnak és törõdnek a kutyákkal. Nekik ez az életük. A gondozónak nem -õ csak ül a házban, és havonta egyszer felveszi a fizetését. Sajnos a szabály szerint csak azt a kutyát veheti be (pár ezer forintért, mérettõl függõen), amelyiket a községben találták. Összebeszéltünk az "öregekkel", hogy majd azt mondjuk, hogy õk találták a kutyust a helyi bevásárlóközpont mellett. Arra végül nem került sor, hogy el is kelljen hitetni ezt a gondozóval.

Mivel olyan félénk és kistestû kutyus volt, beraktuk õt az "óvodába", a kölyökkutyák közé. A változás döbbenetes volt. Nem telt bele öt-hat perc, és már vidáman szaladgált, ismerkedett a többiekkel. Amikor bementem hozzá, és a nevén szólítottam, boldogan farkcsóválva jött hozzám. Csodálatos érzés volt látni, hogy a kezdeti mélabúból milyen vidám a kis kutya lett. Látszott rajta, hogy nem tudta eldönteni, hogy nekem örüljön, a fajtársaknak vagy csak úgy az életnek. Ebben a pillanatban úgy éreztem, tettem, tettünk valamit, amire büszkék lehetünk.

Itt akár véget is érhetne a történet, de nem. Késõbb, amikor visszagondoltam az esetre, alig hittem el, hogy egy kutyának lehet ekkora szerencséje. Pedig lett!

A menhelyre néha jönnek német állatvédõ egyesület tagjai, hogy egy kicsit tehermentesítsék a hazai menhelyeket. Aznap is jöttek, számomra teljesen váratlanul: két kedves hölgy egy autóval. A hatvan kutyából ki kellett választaniuk ötöt vagy hatot, akiket elvisznek magukkal, hogy gazdához kerüljenek ott, Európa legfejlettebb országában. Mire hátraértek az "óvodához" és a mellette lévõ "nyugdíjasotthonhoz", már négy kutyát kiszemeltek, és be is raktak az autóba; tehát két hely volt még. Az egyikre bekerült egy nagyon öreg, vak kutyus, aki addig egy másfél négyzetméteres ketrecben tengette napjait; a fejlett országokban a hozzá hasonlóaknak is hamar kerítenek gazdát, de nálunk még nem divat az, hogy az idõsebb emberek öreg kutyát fogadjanak be.

Arra az egy helyre természetesen Chips került. Annyira örültem, amikor láttam, hogy a kölykök közé mennek be, és kihozzák õt. A fiatalabb nõ rögtön beleszeretett, ez látszott rajta -de hát kinek ne lopná be magát a szívébe ez a kedves, ártatlan teremtés? Addig nem nyugodtam, amíg meg nem mondták a németeknek, hogy a neve Chips. Ha már ilyen különleges kutya, megérdemli, hogy a nevét is magával vigye -hiszen éveken keresztül így szokta meg, és hallgat rá.

Így végzõdött hát egy olyan állat "kalandja", akit nem kegyetlenségbõl, de mégis az utcára tettek a gazdái. Neki szerencséje volt. Én pedig boldog vagyok, hogy segíthettem neki abban, hogy olyan élete legyen, amilyen kevés kóbor ebnek adatik meg. Azt hiszem, ezért érdemes volt egész nyáron napi négy órát utazni hatvan kutyáért, órákat gyalogolni a tûzõ napon, lihegni a póráz végén, amikor a másik vége elhúzott volna Moszkváig is, minden nap nyakig sárosan keresztülmenni Pesten, hogy aztán este tízkor hullafáradtan egy alapos fürdés után ledõljek aludni, és hogy másnap elõröl kezdõdjön az egész. Én is élveztem, és másoknak is hasznára váltam, azt hiszem. Ezért fogom ezen a nyáron is és egészen addig csinálni, amíg jól érzem magam. Tehát ha kilencven évesen tolószékbe kerülök, akkor már csak spánielnél kisebb kutyákat vállalok. :)

Biztosan van, aki ennél sokkal cifrább történet részese volt. Nem is az a célom, hogy a legrendkívülibb kóborkutya-akciót írjam le, hanem az, hogy megmutassam: érdemes küzdeni. Ez az eset megtörtént Chipssel, aki minden kétséget kizáróan már az új gazdájának igazi büszkesége. Számomra ennek a másfél napnak volt egy üzenete. Az, hogy hiába hallom és tapasztalom, hogy a magyar állatvédelem helyzete siralmas, ha összefogunk (na és ha Fortuna istenasszony is mellénk áll), akkor bármit megtehetünk. Egy kis életért küzdött öt fiatal, és megnyerték a csatát. Soha többé nem fogják viszontlátni Chipset, de mindannyian tudják, hogy megérte, és örökre bevésték a szívükbe a nevét. És megtanulták, hogy semmi sem lehetetlen...

Szenczi Ildikó
Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra