2024.03.28. - Gedeon, Johanna

Vörös cicus bánata és szerencséje

Vöröscicus nyáron született, egy romos házban. Néhány hétig szopizott, növekedett. Kinyílt a szeme, nézegetett. Inogtak a fûszálak, még belül, a se ajtaja-se ablaka ház foghíjas padlóhasadékai között is, hát játszadozott. Így tett: a bánatáig.
adó 1% állatvédő kutya, cica örökbefogadás állatmentés

Adó 1% felajánlás Állatvédelemre!

Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06

Bánata váratlanul jött. Egy napon arra ébredt: se mamája, se testvérei. Mind eltûntek. Panaszkodott a kis vörösbundás, de ki hallgatta meg? Se a katicabogár, se a verebek, se a galambok. A szarka késõbb ezt cserregte:
- Cser-ben hagy-tak! Cserr! Cserr! Cserben!
Nem hitte a szarkaszót a cica, de mit tehetett? Egyelõre még nyár volt: meleg napocska, nagyot ugró szöcskékkel, itt-ott földre leejtett kiflivéggel. A cinege azonban figyelmeztette a gizzel-gazzal körbenõtt rózsabokorról a nyár mulandóságára:
- Õsz jön majd, könnyel! Hideg közönnyel! Késõbb ki hoz kínt? Tél int majd bent, kint!
Úgy értette a cinke: az ajtót, ablakot hiányoló házban belül is hideg lesz, ha eljön a tél.
Tanácskozott ezzel is, azzal is, és a végén megértette a cicus: találnia kell valakit a nagyvilágban. Nem lábfogót-nyakfogót, mert arra a róka is vállalkozott volna, hanem pártfogót. Olyat, aki segít rajta, ha itt az õsz. Hát még az a tél, amirõl a cinege cinegett!
Arra ment egy tarisznyás ember, nagyon csapkodta bütykös botjával a fákat, bokrokat. A cinege figyelmeztette a cicust:
- Ez ne legyen pártfogó, - mert, ha csapkod, az nem jó! Aki gyakran mérges, annak szíve kérges!
Volt némi igazság a cinegeszóban, habár, ami igaz, igaz, ez a bottal csapkodó ember nem volt gonosz, csak kigúnyolták, felbosszantották, ezért csapkodott. Utóbbi nagyon nem tetszett a fáknak, bokroknak. A cicusnak sem, megijedt tõle, elbújt egy téglarakás mögé, a tarisznyás ember pedig továbbment.
Ritkán járt ember a romos ház felé, ha nem is ott volt, ahol, ahogy mondani szokták, a madár se jár. Nagysokára azonban megint jött valaki. Zöld volt a kalapja, sárga a kabátja, csónakszerû a cipõje, vörösgombos az orra. A cirkuszból jött, bohóc volt, de most azonkívül boros is, mert sokat ivott a bornak nevezett erjesztett szõlõlébõl. Utóbbitól igen vidám lett, nótázott, de a cica tõle is megijedt, mert túl nagyhangon énekelte a „Zöldre van a rácsos kapu festve...” kezdetû nótát. Mellesleg a romos ház elõtt nem is volt kapu, se zöld, se nem zöld, illetve, valamikor volt, de azt már elvitték a zöldfülûek és eladták. A cica nem mert elõbújni a téglarakás mögül, bár teljesen ártatlan volt a zöldre festett rácsos kapu eltûnésében. A cicke helyeselte óvatosságát, neki sem tetszett a nagyhangú ember:
- Bibircsókja szép, de boros! Aki boros, nem túl okos!
A bohóc elbohóckodott, továbbment. Mókus akrobatázott a fákon, majd pedig elõkelõ, hatalmas autó állt meg az úton. A négykerekû csodaszerkezetbõl egy úr, valamint kislánya szállt ki. A kislány gyönyörû égszínkék ruhát viselt, nyakán vakító fehérségû csipkegallérral. Node mi volt a karjaiban? Hát ez ki nem találjátok, ha száz évig éltek se, hát még, ha csak kilencvenkilencig! Elárulom:
a Cicák Királynõje, egy gyönyörû sziámi macska! Piros nyakörv volt rajta, amelyhez felcsavart póráz tartozott egy csigaszerû dobozkában. A kislány büszkén mutogatta a karjaiban trónoló cicát a fáknak, madaraknak, papája pedig saját költõi lelkületét kislányának, a gondolattojásból hirtelen kiköltött versikével:

„Ha egy cica sziámi,
lehet szebbet kívánni?!”

A versbundás cicus annyira meglepõdött, hogy csak állt, állt a téglarakás mögött, mint szamár a hegyen, csak bámult, bámult, - pedig elõ akart bújni és pártfogást kérni az úrtól, de legfõképpen annak kékruhás kislányától. Ám, mire magáhoztért, az úr már eltûnt, kislányával és a Cicák Királynõjével együtt, az erdei ösvényen. A hatalmas autócsodabogár is mormogott valamit, majd elindult, kitudjahová. Szép volt, mese volt, nevethet majd fent a hold!
A cinke helyett most egy varjú oktatta, némi kárörömmel, a hoppon maradt cicuskát:
- Rim-rom-báróm, károd de látom! Máskor komám, kapj észbe korán!
„Késõ bánat ebgondolat” - így tartja a közmondás, hát, olykor ilyen kutyául sikerül a cicagondolat is. Kibújt a vörösbundás cica a téglarakás mögül, siratta magányosságát, a közelgõ, félelmetes õszt, és a még ijesztõbbnek jövendölt telet.
Ám éppen ekkor, amikor kis szíve és agyacskája öröknek hitte a bajt, kiáltást hallott:
- Nézzétek, egy vörös cica!
Kislány kiáltott, névszerint Fanni. Nevét onnan tudta meg a cica, hogy másik, nagyobb kislány is megjelent, az nevezte így az elõzõt. Ez a kislány felemelte a vörösszõrû cicust, rögtön látszott, hogy igényt tart rá. Remény támadt a cicus szívében, de Fannikáéban is, mert kitört belõle:
- Én találtam, Szilvi! Az enyém!
Papájuk is odaért, nevetve mondta:
- Vigyázzatok, nehogy mindjárt két félcica legyen belõle!
A vörös cicust Szilvike a pulóvere alá dugta. Ez a cicának nagyon tetszett, de a pulóvernek kicsit sem, mert a cica megpróbálta újrakötni. A cica dorombolni kezdett, a pulóver rojtosodni. Ám Szilvike utóbbival most nem törõdött, csak nevetett, annyira tetszett neki a cica.
A cica nem lett Fannié. Szilvié sem. Nem lett Mátéé sem, a gimnazista nagyfiúé, aki ekkor nem volt velük, hanem egyesületénél kézilabdázott. Mamájuké, meg papájuké sem lett.
Kié lett hát?!
Elárulom: Fannié, Szilvié, Mátéé és szüleiké. Hazavitték. Kényeskedni nem hagyták, de szeretgették, megetették, megitatták, gondozták. Elvitték állatorvoshoz is, aki megvizsgálta, okos tanácsokat adott felneveléséhez, és megmondta, hogy mikor hozzák el oltásra.
A cica közös lett, hol az egyik gyerek játszott vele, hol a másik. Gyakran dorombolt, ami a cicaöröm jele, halk kísérõnótája.
Igaz, nem csak a cicával való játék öröme lett közös, hanem a cicáról való gondoskodás, az érte való felelõsség is, de, szerintem, így volt igazán jól, - sõt, ha meggondolom, csakis így!

Lelkes Miklós
Kutyaotthon adó 1% támogatása

Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra