A híreket figyelõ, tévénézõ ember nap mint nap találkozhat az emberi agresszió gyakori és igen változatos megjelenési formáival. Ezekbõl a "tapasztalatokból" könnyen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember különösen hajlamos az agresszióra. Vajon tényleg így van ez? A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk az agresszív viselkedés elterjedtségét az állatvilágban. Közhelyszerû kijelentés, hogy az ember a legagresszívebb állat. 
Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
Etológiai értelemben az agresszió célja mindig egy fajtárs megfosztása valamilyen erõforrástól, amely korlátozottan hozzáférhetõ az élõhelyen. Ilyen erõforrás lehet a táplálék, a fészekrakó hely, de akár a nõstény is. E definíciónak van egy nagyon fontos jelentése: a zsákmányszerzés (predáció) nem agresszív cselekedet. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy hasonlóan az összes biológiai definícióhoz, számos kutató másképpen határozza meg az agresszió fogalmát - mi mégis ezt a széles körben elterjedt definíciót alkalmazzuk.
Az evolúciós szemlélet szerint az élõlények minden jellemzõje, így viselkedésük is, azt a célt szolgálja, hogy sikeresebben legyenek képesek szaporodni, mint társaik, így saját genetikai állományukat terjesszék az eljövendõ nemzedékekben. Ennek érdekében az állatoknak mérlegelniük kell az, hogy az adott viselkedésük "megéri-e" a ráfordított energiát, amelyet így nem tudnak más, esetleg a túlélés szempontjából hasznosabb tevékenységre használni. Az agresszió ilyen értelemben egyike a legköltségesebb viselkedéseknek: nemcsak sok energiát igényel a fajtárssal való erõszakos konfliktus, de nagy a sérülésveszély is, amely akár a szaporodóképesség elvesztését is okozhatja.
Erõfitogtatás
Nem csoda hát, hogy erõteljes trend figyelhetõ meg az állatvilágban arra, hogy amennyire csak lehet, elkerüljék az agresszív összecsapásokat. Ennek érdekében a felek már a harc elõtt igyekszenek felmérni a másik állat erejét és esélyeit egy lehetséges összecsapás során. A harc ritualizálttá válik: nem támadnak egymásra, hanem bemutatják azokat a viselkedéselemeket és testi adottságaikat, amelyeket használnának, ha tettlegességre kerülne sor. A ritualizált harc már nem agresszív cselekedet, sokkal inkább kommunikációs aktus: jelzéseikkel megpróbálják a másik felet meghátrálásra kényszeríteni. A ritualizáció tehát etológiai értelemben azt jelenti, hogy egy mozdulatsor, viselkedéselem funkciója megváltozik, és a továbbiakban kommunikatív szerepet tölt be.
A ritualizált harc formái és céljai is fajról fajra mások. A magányosan élõ hörcsög hímek, mikor egy rivális hím hatol be területükre, "megvívnak" vele. Az állatok apró harapásokat váltanak, ám ezek a harapások korántsem veszélyesek. Néhány ilyen összecsapás után aztán az egyik hörcsög meghátrál, s így mindketten elkerülik a súlyos sérülés kockázatát. A rezidens, tehát a territóriumot birtokló hörcsög célja az, hogy a betolakodót eltávolítsa területérõl, ezért mindaddig ûzi azt, míg át nem lépi territóriuma határát.
Szociális, csoportokban élõ állatok esetében az agresszió és a ritualizált agresszió célja gyökeresen más lehet. Itt nem feltétlenül érdeke egyik félnek sem, hogy elûzze a másikat a csapatból, hiszen sok más tekintetben egymásra vannak utalva: együttmûködnek a territórium védelmében, a vadászatban, a ragadozók jelzésében, a kicsinyek gondozásában. Létezik tehát csoporton belüli agresszió is: a csoporttársak is versengenek egymással a forrásokból való részesedésért, és igyekeznek egymást meggátolni abban, hogy a másik elegye elõlük a prédát vagy pározzon a legkívánatosabb nõsténnyel.