Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
Feri édesapja azonban úgy gondolta: ahol három cica van, ott úgyis mindig mindegyik elõrohan, bármelyiket hívják is.
A cicák nagy becsben álltak a Firefura-családban, még akkor is, amikor ültek vagy éppen heverésztek. Ám talán egy kicsit el is kapatták õket. Így történhetett meg, hogy amikor a három cica meglátta az asztalterítõrõl kicsit lelógó kolbászt, segítettek neki a lejjebb lógásban, vagyis húzták lefelé. Fõképpen az az ördögfekete Belezebub húzta, viszont Belze és Bub sem volt angyalka, mert õk meg hamarosan felugrottak az asztalra. Egyikük a májashurkát, másikuk a véreshurkát taszigálta az asztal széle felé. Hátsó gondulatuk az volt, hogy kihúzzák ezeket elõl, a konyhaajtón át, az udvarra, és ott udvarolnak majd e disznóságoknak. Sõt, hõs cicákhoz méltóan megmentik õket attól, hogy más kebelezze be õket, arra érdemtelen!
Firefura Bácsi felesége, Ági Néni, azonban a cicák kolbász- és hurkamentõ szándékát rossznéven vette. Rázta a seprût és így kiáltott fel:
- Ki innen, gazfickók! Megmondtam: ha bármit elcsentek, ti húzzátok a rövidebbet!
Elfutott a három cica, de méltatlankodott. Különösen Belzebub látta másként az eseményeket:
- Méghogy mi húzzuk a rövidebbet?! Mi a hosszabbat húztuk, a kolbászt! Mindamellett nem bármit akartunk elcsenni, hanem kolbászt és hurkát! Tudjátok mit? Hagyjuk itt ezt a minket sértegetõ házat! Menjünk oda, ahol kolbászból van a kerítés, valamint több kolbász, mint nap! Legyünk kalózok!
A másik két cica kérdõen nézett rá. Ám Belzebub nem titkolta hirtelen jött titkos tervét:
- A kalózok kolbászért kalózkodnak, májashajót fosztogatnak! Láttam Ferike képeskönyvében! Kölcsönvesszük Ferike hajóját, amit születésnapjára kapott, hajózunk, kövér halakat fogdosunk ki a patakból...
A kert alatt folyt a patak, ott volt kikötve az a gyönyörû játékhajó, amelyben tényleg elfért három cica. A cica nem szereti a vizet, node, szárazon nem megy a hajó, még akkor sem ha jó... Mit tehettek egyebet? Elkötötték a hajót, beleugrottak. Ez nagyon tetszett nekik, mármint az elkötés, meg az ugrás, az viszont már nem, hogy ingott alattuk a vizijárgány. Ám a víz máris vitte õket. Moccanni sem mertek.
A kövér halak kifogása sem bizonyult egy idõ után egyszerûnek, talán azért, mert a patakban csak kicsi, sovány halak voltak, azok meg, kifogást sem tettek, csak gyorsan elúsztak a cicamancsok elõl. Egy béka ugyan ráugrott Belzebub fejebúbjára, de mindjárt tovább is ugrott onnan, át a túlpartra.
Gyorsult a patak folyása, felhangzott rét, majd erdõ mentén a panaszos cicadal:
Nyá, nyá, nyá!
Megyünk világgá!
Nyi-nyá-nyi!
Ki kéne kötni!
A kikötés egyelõre nem sikerült. Ám a remény azért feltûnt a láthatáron. Falu közeledett. Sajnos, kutyaugatással. Nem jó kikötni ott, ahol kutyaszájra-kutyatekintetre az van írva: HARAP-LAK.
Node milyen kutyuska nézett rájuk a partról? Bub cica felkiáltott:
- Ez nem kutya, ha kutya is! Ez a barátunk, Bodri! Terike cicája! Terike Ferike barátja, volt már nálunk többször is! Barátságos, kedves kislány! Ugasd, Bodri, Terikédnek: tégy ki három terítéket! Megjöttünk mi, cicanép, köszönteni Terikét!
Bodri ugatott, Terike kiszaladt a házból, megismerte a cicákat, partra húzta a hajót, és boldogan kiáltotta Édesanyjának:
- Ferike küldött születésnapomra egy hajót, három cicával! Készíts nekik csirkemájas ebédet!
Ezalatt otthon Ferike kivallatta mamáját, megtudta a cicák csínytevését, de azt nem, hogy hová lettek a cicuskák. Ment a padlásra, fellökte a limlomládát, ment a pincébe, belenézett a káposztáshordóba, az udvaron kérdõre vonta a kecskét, de az csak mekegett...Késõbb fájdalmát még gyönyörû hajójának eltûnése is fokozta, - de mi volt az a cicák eltûnése miatti mély bánatához képest! Kereste a cicákat kiserdõben, nagyerdõben, kisréten, nagyréten... Utóbbit úgy befutkározta, hogy azon még az ott legelészõ három tarka tehén is csodálkozott. Végsõ elkeseredésében átszaladt a szomszéd faluba is. Itt már nem futott tovább, mert lihegni is kell valamikor, fõleg nagy futkározások után.
Egyszercsak mit lát? Kislány fut feléje, akit mindig is kedvelt, aki oly készséggel megmutatta neki, hogy mi a lecke, ha õ, komolyabb dolgok miatt, az iskolában erre nem tudott figyelni. A múltkor is, amikor azt kellett eldöntenie, hogy hány darab acélgolyót ér egy tulipános díszítésû bugylibicska... Terike az!
Terike már messzirõl kiáltotta:
- Köszönöm, Ferike, a születésnapomra küldött hajót! Milyen kedves és ötletes vagy! A cicáiddal küldted el!
Megörült Ferike, de még hogy! Nem árulta el, hogy a cicák az õ tudta nélkül vitték el a hajót, érezte: most már minden jóra fordul, csak egy kicsit tovább kell forgatni az eddigi mindent. Ebédnél kiderült: Terike örül a hajónak, de még jobban örült volna annak a porcelánbabának, ami Ferikééknél a padláson árválkodik...
Jó szíve volt Ferikének, különösen, ha csak egy porcelánbabáról van szó, ami lányoknak való, fiúk kezében úgyis egykettõre eltörne...Elkérte Terike biciklijét, meg kapott egy fedeles kosarat is, abba tette a cicákat. A cicákkal és a hajóval hazakerekezett, a porcelánbabával pedig visszakerekezett Teriékhez. Hû, most ragyogott csak fel Terike szeme igazán!
Lelkes Miklós