Csereberés róka

Rozmaringos Rozália szép leány volt, de, mióta szülei meghaltak, nagyon komor. Egyedül éldegélt az erdõ közepén levõ hegy tetején levõ házában. Nem volt az a ház kicsi, mert öt szoba volt benne, nagy konyha, meg három kamra. Ne gondolja senki, hogy Rozália szûkösen élt, mert mi kell egy leánynak, egymagában, ilyen vadregényes tájon? Az erdõ adott gyümölcsöket, gombát, tûzifát, bõven. Volt egy jól tejelõ tehene is. No, meg a leány csirkéket, kacsákat, libákat nevelt, idõnként bevitt ezekbõl a városba, Csaláncsalogatósra, csacsi húzta kis szekerén. Eladta, a pénzen vett lisztet, zsírt, sót, gyufát, meg ezt-azt, ami nem terem meg az erdei fákon, bokrokon.

Rossz azonban egyedül a felnõtt leánynak, akár kis házban, akár nagyban. Kutyája, macskája kedves állat volt, értelmes, de egyikkel sem lehetett sokáig társalogni.

Egy napon szép vörös róka jelent meg Rozália kapujában. Így szólt a kertben kapáló leányhoz:
- Cserebere fogaton elutazhat a gondom. Adj nekem, elõlegként, egy kövér tyúkot, te lány! Én szeretem a tyúkhúst, és viszonzásul hozok neked valakit, aki téged szeret!

- Hát beszélõ rókát még nem láttam sohasem! - lepõdött meg a leány. Mégsem visz rá a szívem, hogy tyúkot adjak neked, mert csak tizenkettõ van belõlük, az meg éppen egy tucat. Adok viszont egy darab sajtot. Egyszer egy mesében azt olvastam, hogy a róka szereti a sajtot, még a holló csõrébõl is kiravaszkodja, ha tudja. A sajtért nem kérek viszonzásul mást, csak azt: ne lopj a tyúkocskáimból!

Bement a házba, hozta a sajtot, odaadta.

A róka elégedetlen volt a sajttal, de azért elvette, megízlelte, és így szólt:
- A nevem Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel. Ez a sajt jó ízû, de nem adok érte mást, mint egy csigabigát. A kis csúszós talpút nem én készítettem, de én tettem bele a verset, mert költõ is vagyok.

Otthagyta a küszöbön a csigabigát, és elment.

A csiga közönséges csápos állatkának látszott, csúszott elõre a küszöbön. Amikor a leány felvette, meglepõdött: nem igazi csiga volt, hanem arra tökéletesen hasonlító szerkezet, játékféle. Gyermeke nincsen, mit kezdjen vele?

Hozzáért a csiga csápjához, hát rögtön ez jött ki belõle, jó hangosan:
Csiszi-csuszi dalocska. Szövegét írta Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Ezt követõen a csiga ezt dalolta:

Kutyus hátán bolhalak.
Bevallom, hogy imádlak!
Kígyó farkát nem húzom,
de a nevem Zebulon.
Zebulonba bú de bú,
ha zárva a kertkapu!
Készítsd fel rá szívedet:
Zebulon hû de szeret!
Megszereted Zebulont,
s két szívnél már semmi gond!

Elmosolyodott a leány. Ki lehet az a Zebulon? Talán maga a róka.. No, gondolta, róka felesége mégsem akarok lenni, még ha ilyen versíró tehetség is!

A zenélõ, daloló csiga azonban többször is megmosolyogtatta a leányt.

Egy hét múlva megint beállított hozzá a róka, Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel. Így szólt:
- Zebulon üdvözletét hozom, cserébe csak egy kövér kacsát kérek. Tisztességes cserebere: egy üdvözlet, egy kacsa.

A leány nevetett, ami már régóta nem volt szokása:
- Egy üdvözletért egy kövér kacsa lenyomja a kacsás oldalon a mérleg nyelvét. Ám kapsz egy mesebeli számot, a hármast. Tojásban. Mit szeretnél: három tojást lágy tojásként, fõtt tojásként, vagy rántottában?

Hát nem vagy valami bõkezû, te leány! - fanyalgott a róka. Mégis, jó, legyen rántotta, de metélj bele sonka-, és szalonnadarabkákat! Sokat!

Elkészült a rántotta, a róka befalta. Utána így szólt:
- No, itt hagyom ezt a verebet, csiripeljen neked errõl-arról! Nem én készítettem, én a versemet tettem bele, mert költõ vagyok. A csigában levõ alkotás mint tetszett?

- Babérkoszorút érdemelnél érte! - mosolygott a leány.

A róka nem babérra, hanem kacsára vágyott, ezért, kissé morgolódón, elment.

A leány kezébe vette a madarat, ügyes alkotás volt, amikor hozzáért a csõréhez, rákezdte:
- Csiricsõri dalocska. Szövegét írta Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

A róka írta versike így hangzott:

Csiripelik verebek:
a Zebulon de szeret!
Neked, - mivel úgy szeret! -
dobbal is fog verebet!
Verébcsõrrel dobolom:
hozd el boldog holnapom!
A szívtettben kettõs té,
az a holnap kettõnké..
Nyisd ki szíved ajtaját:
legény jön, aki imád!

Naponta többször is meghallgatta a verébnótát Rozália, jókedvre hangolta. Ki lehet az a Zebulon?

Egy újabb hét ment el, magával vitte mind a hét fejét. Megint megjelent a róka,
így szólt:
- Ismét üdvözletet hoztam Zebulontól. Legyen cserebere! Én átadom az üdvözletet, te meg átadsz nekem egy libát. Liba kell, a te libád, hiba nem, a te hibád! Ide a libával, ördögbe a hibával!

- No, most már kissé túl követelõdzõ vagy, te róka! - jelentette ki a leány. Ám olyan kíváncsi lettem erre a Zebulonra, hogy megadom a libát, ha elárulod: ki is az a Zebulon?

- Nem árulhatom el, mert megtiltotta Zebulon. Ám add ide a libát, én meg odaadom cserébe ezt a mogyorós pelét. Aki ilyen pelét lel, annak e pele felel! Ha nem is mindenre, egy kérdésre biztosan.

Elvitte a róka a szép fehér tollú libát, de otthagyta a csinos kis pelét. Ez is csak érdekes kinézetû szerkezet volt, bár nagyon élethû, csillogó szemekkel, tudós, mogyoró szeretõ pofikával. Rozália hozzáért a pele orrához, hát a kis figura máris rákezdte:
Pilipalis peledal. Szövegét írta Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel, zenéjét szerezte Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Nem titkolja e pele:
szíved legényt lelhet-e?
Tyúkod, kacsád, s a libád,
kinek szoktad adni át?
Értük ki az, ki fizet?
Õ kéri most a szíved!
Lesz-e cserebere bál?
Legényszívet ki kínál?
Leányszívet, lehet, kap?
Igen? Hát száz csókot ad!

Elkezdett hevesen dobogni Rozália szíve. Hû! Hát az a szerény, kedves, csinos legény lett szerelmes belé, aki neki is nagyon tetszett mindig, amikor átvette tõle, és kifizette a városba vitt tyúkokat, kacsákat, libákat? Õ azt hitte: ilyen legénynek csak városi leány kell, olyan vadonban felnõtt teremtés, mint õ, sohasem..

Hamarosan megjelent a róka a kapunál. Rozália izgatottan kiáltotta neki:
- Válassz magadnak tyúkot, kacsát vagy libát! Cserébe annyit kérek: vidd el ezt a versikés levelet Zebulonnak. Én írtam, mert úgy sejtem, szereti a verseket is ez az ezermester!

A rókának átadott versike így hangzott:

Zebulon legény! Kérdezem:
tényleg megkéred a kezem?
Ha igen, - szívem átadom,
de fontold meg, mert a vadon
talán unalmas is lehet!
Nem rejt fényes tánctermeket.
Itt rigófütty száll, - s varjúkár,
ha õsz, vagy tél már erre jár,
de, mikor megjön a tavasz,
fákról fehér szirom havaz,
alkony pirosa vár, ragyog,
s ámuló szívben csillagok
megjelennek. E táj nekem
kedves, eddigi életem
örömét, búját hozza szél,
s a fenyõerdõ szélinél,
ha hajnalpír már ott dereng, -
szívem érzi a végtelent!

A róka végigolvasta a verset, gúnyosan elhúzta a száját:
- Hát, elsõ versnek olvastam már ennél gyengébben sikerültet is! Ne búsulj, mégsem: nem lehet mindenki olyan nagy költõ, mint becses személyem, Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel!

Rozália tréfásan a róka fejére hullatott néhány, babfõzelékbe szánt babérlevelet.

A következõ nap hajnalán azonban nem csak a hajnalpír derengett fel, hanem a boldogság is. Hatalmas szekéren, amit két ló húzott, megérkezett Zebulon, azaz teljes nevén Tudósföldi Zebulon, a gazdag városi baromfikereskedõ fia, kis szerkezetek kitalálója, ezermestere. Megtörtént a táncos, hejehujás lakodalom, és Zebulon végleg Rozália házába költözött. A mézeshetek után is boldogan éltek, három gyermekük született. Zebulon kicsit sem vágyott vissza a városba, annyira szerette feleségét, gyermekeit, meg az õket körülvevõ természetet.

A róka, Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel, a pár mézeshetei alatt kicsit méltatlankodott, mert Zebulont annyira lekötötte bájos felesége, hogy Sámuel verseire nem fordított kellõ figyelmet. Ekkor írta a róka ezeket a keserû sorokat:

A gazdám most boldog.
Vigye el a bulldog!
Míg falom a libát,
lantot a bú kirág.
Jó, csókolja nejét, -
de jóból is elég!
Mondtam neki, nyersen:
hallgasd inkább versem!
Mondtam, de hiába.
Lantom bú kirágja..

Késõbb azonban az élet a hegyen is visszatért a régi kerékvágásba, és a lompos farkú költõ megvigasztalódott, mert egyik, bár kissé hosszúra sikeredett, verséért még zsírban fürdõ libamájat is kapott az asszonnyá lett Rozáliától. Ebbõl idézem:

Gazdasszonyom! Konyhák vitéze!
Fazekak, tálak kontyos éke!
Ha sütsz, fõzöl, szívem már várja:
- Mily remekmû kerül a tálba?
Nincs Asszony, ki fölébed nõne,
étkek koronás királynõje!

Amikor Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan manó és egyúttal zeneszerzõ is a vadonba költözött, dallam is társult a róka utóbbi verséhez. Ha valaki megnyomta az ökölnyi kis konyhamalac orrát, hát rögtön beindult a figurában levõ gépezet. Persze, a tiszteletdíjért is mindjárt jelentkeztek, mindketten: Csereberés Csirkeszeretõ Sámuel és Nagyonfüles Furaföldi Manólaki Bertalan.

Egy dolog azonban nem derült ki sohasem: kitõl tanult meg a róka beszélni?

Ám ha egy történetben minden szereplõ arca, pofikája felderül, az is megengedhetõ, hogy valami ne derüljön ki. A sok derû mellett egy ilyen ki nem derülés még igen messze van a borútól!

Lelkes Miklós (2013)