Lelkes Miklós: Macska, kutya, János - és vándorlásuk

A gömbölyû ágyúgolyóbis sokféle méretû volt abban a régi idõben: kicsi, nagyobbacska, közepes, nagy, irtó nagy.

Az irtó nagy irtott leginkább, - ha talált. Olykor meg talált, de nem azt találta el, amire céloztak. Az a történetünkben szereplõ, irtó nagy ágyúgolyóbis sem azt a várat találta el, amire kilõtték. Átrepült a vár fölött. Minden ágyúgolyó földet vagy vizet ér valahol. Ez földet ért, de csak miután romba döntötte egy jóképû, szorgalmas legény, Édesmálnás János házát, a leomló ház pedig istállóját, a lóval és a két tehénnel, olyannyira, hogy a pusztulás láttán János az édes málnát is keserûnek érezte.

Mit tehet egy legény, ha hirtelenében így elszegényedik? Hát azt mindenképpen: elindul megkeresni a balszerencsét jóvá tevõ szerencsét. Ezt tette János is. Hûséges kutyája, Kleofás, követte. Macskája, Mircimorci Karmula, szintén. A házban lakó háziegér fali lyuka épen maradt, e miatt Csinoskerekfülû, az egér, nem követte õket, no meg a macska miatt sem, sõt, utóbbi távozása miatt eszébe jutott a közmondás: minden kárból van haszon.

Mentek Jánosék sokáig-sokáig, az orruk után, mivel arra könnyebb menni, mint a hát után, hátra. Háromfelé elágazó úthoz érkeztek. János bosszankodott:
- Nem csak a fák ágaznak el, hanem az utak is! Nézzétek, mindegyiken tábla, fura felirattal! Egyiken: TÜRELMESEKNEK. Másikon: OKOSAKNAK. Harmadikon: JÓSZÍVÛEKNEK. Melyiken menjünk tovább?!

A kutya ekként ugatott:
- A türelem a közmondás szerint rózsát terem, az nem jó, ha kolbászt teremne, akkor jó volna. A jószívûeknek jelzett út sem jó, mivel a jószívûek saját kolbászuk is odaadják a kéregetõknek, én pedig nem kolbászt akarok adni e kevésbõl, hanem inkább kapni szeretnék. Az okosaknak javasolt út a jó, mert ismeretes a mondás: okosság vezérli az egész világot. Aki pedig vezérel, annak rendszerint kolbásszal teli a tarisznyája, mert azt is bevezérli magának, nem csak a dicsõséget!

A cica egyetértett a kutyával, mivel õ is a kolbászt szerette, nem a rózsát. Ám János másképpen döntött:
- Nem mindenki lát, aki azt hiszi, hogy lát! Túl sokan túl sokat eltûrnek ebben a világban olyanok, akik pedig okosaknak képzelik magukat! Tanú rá az a fránya nagy ágyúgolyóbis is, ami földönfutókká tett bennünket. Nem jó a túlságosan nagy türelem, sok okos kos is inkább magának faltörõ kos vagy töret falat. Menjünk azon a becsületes úton, amin eddig: legyünk jószívûek!

Nem tetszett a döntés kutyusnak, cicusnak, de szerették a gazdájukat, követték hát.
Mentek-mentek az úton. János tarisznyájában már csak kevés sonka sonkálkodott, kevés kolbász kolbászolt, az utolsó cipó is kisebb volt már egy gyerekcipõnél. Ott termett egy koldus, és remegõ hangon így könyörgött:
- Éhen halok! Legyetek olyan jók, adjatok egy falat kenyeret!

A kutya azt javasolta: adjon János, de ne a koldusnak, hanem neki, mert õ is éhes, és õ is tud remegõ hangon ugatni. Némi kolbászért a cica is kész lett volna remegõ hangon nyávogni. János azonban nem csak nekik, hanem a koldusnak is adott egy-két "katonát", vagyis kenyérdarabkára tett kolbászfalatot. Szalonnát is tett volna rá, de az már elfogyott.

A koldus köszönte, és cserébe fura versikével ajándékozta meg a társaságot:

Jótett helyébe jót NE várj,
ha látod: ott a Csere-pár!
A Legfõbb Jó a szívben él:
önzetlenül csereberél!
A szarka is ezt cserregi.
Piros cseresznyét adj neki!

No most már volt min tûnõdnie Jánosnak! Ki-mi csudabuda az a Csere-pár? A szarka, ez a lopkodós madár, miért cserreg önzetlenségrõl? Hol találnak piros cseresznyét? No és kinek kell adni a piros cseresznyébõl? Talán a szarkának?!

A kutya, meg a macska nem tûnõdött ilyen kérdéseken, csak azon: több nap, mint kolbász, - no és ha elfogy a kolbász?!

Haladtak tovább. Hegynek fel: nehezen. Hegynek le: könnyen. Hát egyszercsak mit látnak?

Két törpét fához kötözötten, könnyesen. Így könyörögtek:
- Nekünk keserves minden óra,
pedig zsebünkben bûvös óra!
Csere Péterre, Csere Pálra:
RÁNK gondolj! Mi legyen az ára,
hogy kikötözz?! Megkötözötten
itt veszünk el, bánatban, könnyben!

A kutyus úgy vélte: hét-hét pár kolbászért gazdájuk szabadítsa meg a törpéket kötelékeiktõl. A cica is majdnem ugyanezt nyávogta, azzal a különbséggel, hogy ha már ezek ilyen bûvös-órás törpék, akkor tizenkét-tizenkét pár kolbász legyen kiszabadításuk ára.

János megsajnálta a törpéket, elvágta kötelékeiket. E nagylelkû tettéért még a bûvös órát sem kérte el tõlük. Megelégedett a törpék hálás köszönetével. A kutya, meg a cica ezért élhetetlennek, túl lágyszívûnek gondolta gazdáját, de csak magukban morogtak róla ezt-azt.

Elfáradtak, lepihentek, éjszakáztak, és folytatták útjukat. A kelõ napban vadcseresznyefák piros gyümölcse csillogott. János belakott, teleszedte a tarisznyáját. A kutya és a cica is megízlelte a gyümölcsöt. Ám õk inkább kolbász- vagy hurkafára szerettek volna rátalálni!

Hirtelenében egy szarka jelent meg az egyik cseresznyefa alsó ágán. Így cserregett:

Csiri-csõr! Pír! Piros cseresznye!
Csinoskánk tetõrõl te szedd le!
Pici vár, s Mici vár! Ki-ki már,
ha siet, párjára rátalál!

Sem a kutyus, sem a cica, de még János sem értette a szarkás versikét, ám azt megsejtették belõle: sietniük kell, akkor valami történik, ami valakinek vagy valakiknek jót, segítséget jelenthet.

Kiderült: a szarka igencsak lekicsinyítette a dolgokat. A vár, pontosabban várkastély, nem pici volt, hanem hatalmas, héttornyos, és legalább százszobás. A csinoska leány volt, de nem csinoska, hanem gyönyörûszép, viszont tényleg a kastély tetején volt, mivel egy hosszú létrán felmászott oda, hogy jobban átnézegethessen a környéken levõ legmagasabb hegyen a messzelátójával, ám a létra eldûlt, õ meg a tetõ foglya lett. A leány neve azonban nem Mici volt, hanem Sebespatakos Éva, a kastély úrnõje. Ki volt akkor a Mici?
A Mici Éva cicája volt, aki az eldûlt létra mellett nyávogott, majd pedig, miután Jánosék megérkeztek, igen kedvesen nézegetett, de csak Karmula kandúrra, Kleofás kutyust bizalmatlanul fogadta.

János nekitámasztotta a létrát a kastély falának, felmászott, a tetõn illendõen bemutatkozott Évának, aki elfogadta segítségét a lejutáshoz. Lent János megkínálta a leányt az édes vadcseresznyével, amit az elpirultan, ám örömmel fogadott.

A többi már ment, mesésen. A kutyus és a cica kolbász- és hurkavilágban találta magát, de ez a világ a sonkát és más finomságot sem nélkülözte. Teltek a hetek. Éva kisasszony szívét és szépséges kezét Jánosnak adta, annak határozott szívbéli kérésére, de õ is megkapta János szívét, erõs kezét, karját. Hét hegyre, hét völgyre szóló lakodalmat tartottak, ugyanilyet Karmula és is Mici tartott, csak õk a háztetõn. Kleofás kutyust kinevezték tiszteletbeli vadászkutyának, ami hozzájárult ahhoz, hogy a kastélybeli ölebecskék naponta körüludvarolták.

János és Éva lakodalmán a két törpe: Csere Péter és Csere Pál is megjelent. A két bûvös órát odaajándékozták az ifjú párnak.

Miért voltak bûvösek ezek az órák? Nos azért, mert ha Éva asszony vagy férje, János kedve nem volt elég mosolygós, az óra azt is megmutatatta, nem csak az idõt magát: számlapja vesztett fényébõl. Erre azonban ritkán került sor, ha pedig mégis elõfordult, férj és feleség egyaránt tudta vagy kitalálta mivel vidítsa fel élete párját. Négy gyermekük született: két fiú, két kislány. Õk is ismerték a bûvös órák titkát, és azon igyekeztek: ne homályosítsa el semmi a boldogságot.

Azt már nem a bûvös óráktól tanulták meg, hanem saját maguktól jöttek rá: szeretõ családon belül a boldogság minden családtagé, közösen kell vigyázniuk rá!

(2010)