 Ha nem látnánk magunkat a tükörben, akkor érdemes elmenni a Túl a sövényen című animációs filmre. Közben ugyanis jól megszemlélhetjük magunkat arról az oldalról, amit csak kevesen látnak. Igaz, hogy a történet első megközelítésben gyerekeknek íródott mese, mégis érdekes nézőpontból tárja elénk a fogyasztói társadalom kritikáját. A kisvárosban élő állatok szemszögéből.
Egy teknős, két oposszum, egy mókus és egy süncsalád ébred téli álmából, hogy feltöltse a kiürült élelmiszer-készletet. Ám mint légy a légypapíron, döbbenten tapasztalják, valami végleg megváltozott. Háborítatlan erdejük köré egy egész város épült, birtokukat pedig hatalmas zöld sövénnyel választották el a házak civilizáltnak mondott biztonságától.
Az életrevaló mosómedve
A bonyodalmat fokozza a semmiből előbukkanó mosómedve, Stikli, aki nevéhez méltón igazi városi vagány. Legalábbis a többiekhez képest. Ismer minden apró trükköt, minden lehetséges bejáratot és főleg az összes kaját, az emberek világában. Tudja, hogy melyik csipsz mennyi tartósítót tartalmaz, mennyi idő kell a pattogatott kukorica megsütéséhez, vagy hogyan lehet kijátszani a legbonyolultabb csapdákat,amiket az ember az állatok ellen kieszelt.
Mert bizony ételt kell szerezzenek. Stikli azért, mert egy kifejezetten éhes és morcos medvének tartozik egy vagonnyi kajával, erdei ismerősei pedig azért, mert fel kell töltsék a készletet. A Stikli szerint a sövényen túl ott várja őket a kánaán, csak ügyeskedni kell, és mindenük meglesz, amit csak akarnak.
Kifigurázott Amerika
 A film nem tudja és nyilván nem is akarja megkerülni az amerikai fogyasztói társadalom kritikáját. Az állatok szemszögéből mutatott világ, amiben a pedáns kisvárosban élnek a jómódú polgárok, remek humorforrás. Főleg, ha rájövünk, magunkon nevetünk, pedig inkább sírnunk kellene.
Az emberek azért élnek, hogy egyenek, mondja ki a film egyik fontos gondolatát Stikli, miközben magyarázza barátainak az emberek világának lényegét. Mi pedig, folytatja az okosságot, azért eszünk, hogy éljünk. Az állatok elveszik, ami kell nekik és használják, amit elvettek, ezzel szemben az emberek elveszik, amit akarnak, aztán még többet akarnak.
Mit is esznek ezek?
A kritikus gondolatok végigkísérik a filmet. Érdekes jelenet, mikor Stikli a szemetesekről magyarázva világosítja fel a többieket, hogy ezt a sok kaját azért teszik ki az emberek a fényes fémdobozokba, hogy ők megehessék. Ezután végtelen örömmel vetik rá magukat a kukák tartalmára, a felbontatlanul kidobott kekszes zacskókra, a félig evett hamburgerre, az otthagyott turmixokra.
Minden étel, ami csak felbukkan a történetben műcucc. Előrecsomagolt fánkok, gyárban készült csipszek, műanyagpudingok, gyorsétteremi kaják. Van némi Super Size Me utánérzése az embernek. De legalábbis szánja mind az állatokat, mind az embereket, hogy ilyet kell táplálékként bevigyenek a szervezetükbe.
Természetesen a humor sem hiányzik a történetből. Semmi értelme most ellőni a poénokat, legyen elég annyi, hogy olyan remek szórakozást ígér, hogyha pattogatott kukoricával ülünk be a moziba, van esély rá, hogy rekeszizmunk rángásától jónéhány szem kipotyog majd. Ebben a kánikulai melegben ráadásul kifejezetten jól eshet egy ilyen néhol könnyed, néhol kifejezetten éles humorú filmre beülni a légkondicionált, hűs filmszínházakba.
Pénzes Dávid
Fotó: UIP Duna Film
 |
Nagyon tetszik!