I. A kullancsokról általában
A tél végén és az ősz beköszöntével minden vadon élő vagy kedvencként tartott állat, valamint a természetes környezetben barangoló ember ki van téve a kullancscsípésnek, valamint a kullancsok terjesztett vírusfertőzésnek.
 A kullancsokról
A kullancsok az atkák fajának egyik alrendjébe tartoznak. Számos fajtájuk ismert, itthon kb. 25 féle található meg. Méretük 3-6 mm hosszú. Az élősködő a gazdaállatba kapaszkodik, és így válik vére szívójává. A vérrel teli kullancs eredeti méretének négyszeresére is felduzzad. A kullancs leválik "gazdájáról", ha teleszívta magát.
Háziállatokon, különböző vadon élő állatokon, s nem ritkán az emberen élősködnek, de különféle fejlődési alakjaik hüllőkön is előfordulnak. Több súlyos betegséget terjesztenek (encephalitis, tularaemia, piroplasmosis stb.)
Szélsőséges klímaviszonyokat is elviselnek, Skandináviától Olaszországig mindenfelé előfordulnak. Ellenségük a szárazság vagy a hideg tél, mivel az elpusztítja a föld alatt, fák gyökerei között telelő kullancsokat.
Erdőkben, erdők szélén élnek, ahol bőséges az aljnövényzet és magas a páratartalom - a tűző napon hamar elpusztulnak.
A magasban várakozó kullancs áldozatának melegét, szagát és a kilélegzett levegő szén-monoxid tartalmát érzékelve támad. Érzésteleníti a bőrt és azután szúrja a bőrbe sajátos, leginkább nyílhegyhez hasonlító ormányát (hiposztóma), majd kollagénnel a bőrhöz ragasztja magát.
A vérszívás-táplálkozás napokig eltart, egy nőstény testtömegének akár 120-szorosát képes kiszívni. A vért besűríti, tömöríti és így tárolja. A kullancs, mivel kész táplálékot fogyaszt, nem ürít salakanyagot, belei vakon végződnek. Táplálkozás után lehullik áldozatáról.
Ha kullancsot fedezünk fel a természetjárásból hazatérve, mihamarább távolítsuk el, mert az idővel arányosan nő a fertőzés esélye! A néphagyomány rengeteg módszert ismer a kullancs eltávolítására, de ezek többnyire veszedelmesek. Ne kenjük be a kullancsot a lélegzését akadályozó folyadékkal (pl. olajjal), mert a fulladozó élősködő visszaöklendezi a fertőző vért. Óvakodjunk a potroha megnyomásától is. A közhiedelemtől eltérően nem gond, ha beszakad a kullancs szipókája, mert szálkához hasonlóan kilökődik a bőrből.
Mi a kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás?
A kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás súlyos, életveszélyeztető megbetegedés lehet, amely vírussal fertőzött kullancsok csípésével terjed.
Hol fordul elő a vírus?
Európában az alábbi országok veszélyeztettek: Németország, Ausztria, Svájc, Svédország, Lengyelország, Horvátország és Szlovénia.
A vírus Magyarországon a következő régiókban honos: Budapest és környéke, Zala megye, Somogy megye, Vas megye, Győr-Sopron megye, Komárom-Esztergom megye, Fejér megye, Veszprém megye, Baranya megye, Nógrád megye, Heves megye, Borsod-Abaúj-Zemplén megye.
A kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás lefolyása és az általa okozott komplikációk:
A betegség első tünetei a vírusfertőzött kullancs csípését követő 5-14 napon belül lépnek fel az oltatlan személyek kb. egyharmadánál, láz, fejfájás, rossz közérzet, végtagfájdalmak formájában.
A betegek egyötödénél fejlődik ki a betegség agyhártyagyulladással, agyvelőgyulladással, agyvelő- és gerincvelő-gyulladással járó második fázisa, amely a kullancscsípést követő 4. héten kezdődik. A máj sejtjeit és a szívizmot is megtámadhatja a vírus. Súlyos esetekben arcideg bénulás, a tarkó, a vállöv és a karok bénulása léphet fel.
A kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás következménye lehet hosszantartó fejfájás, szellemi leépülés és részleges bénulás. Ritkán a súlyos megbetegedés halálos kimenetel is lehet.
Állatok esetében jellemző tünet a bágyadtság. Egyértelműen kullancscsípés általi fertőzésre utal, ha az állat vizelete elsötétül. Ilyen esetekben haladéktalanul gyors orvosi segítségre van szükség.
Hogyan terjed a kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladást okozó vírus?
A kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás európai elterjedési területén csaknem minden 20-500. kullancs fertőzött a vírussal és képes a betegség terjesztésére. A kullancsok számára a legkedvezőbb életteret a mérsékelt éghajlati klíma és a magas páratartalom jelenti. Különösen veszélyeztetett területek az erdők szélei, a tavak és folyók melletti ligetes részek, a védett erdők aljnövényzete és a lombos erdők, valamint a tűleveles erdők közötti átmeneti részek.
Mit tehet Ön, ha kullancscsípés érte?
A fertőzött kullancsokból a kórokozó emberre való átvitelének valószínűsége annál kisebb, minél hamarabb eltávolítjuk a kullancsot. A kullancs eltávolítására ne használjuk azokat a régebben ajánlott módszereket, amelyek a kullancs légzését akadályozzák! Nem célszerű olajat, ragasztószert vagy bármilyen más anyagot a kullancsra csepegtetni, mert az oxigénhiánnyal küzdő kullancsból még több vírus juthat az ember vérkeringésébe. A kullancsot csipesszel vagy ujjainkkal megfogva távolítsuk el a bőrből enyhe húzással. Kerüljük a csavaró mozdulatokat! A kullancsot lehetőleg egészen elöl, közel a fejéhez kell megfogni. Amennyiben kullancsrészek maradnak vissza a bőrben, azokat később feltétlenül el kell távolítani!
Milyen más betegségeket terjeszt a kullancs?
A kullancscsípés által terjesztett agyvelőgyulladás vírusa által kiváltott megbetegedésen kívül a kullancs egy baktérium által okozott megbetegedést is terjeszt, az úgynevezett Lyme-borrellosist. Ennek a fertőzésnek a következményei: szívritmuszavar, szívizomgyulladás, bőrgyulladás, az izületek, az agyhártya, az agyvelő és a gerincvelő gyulladása. A borrellosis azonban antibiotikumok megfelelő időben történő adagolásával kezelhető. Borrellosis elleni védőoltás jelenleg még nem áll rendelkezésünkre.
Hogyan tudunk védekezni?
A már kialakult betegséggel szemben megbízható gyógyszeres kezeléssel jelen pillanatban nem rendelkezünk. A hatékony védelmet a betegség megelőzése jelenti, amit adott időben védőoltással biztosíthatunk.
A védelem
A hatékony védelmet a kullancs-csípés által terjesztett betegségre a megelőzés jelenti, amit időben adott védőoltással biztosíthatunk. Kedvencként tartott állatok részére létezik bolha-kullancs elleni védő nyaköv, lemosó sampon, aerosol, és tabletta, és oltás is. Természetjárás után érdemes önvizsgálatot, és állataink szőrének vizsgálatát elvégezni különösen tavasz kezdetekor, és az ősz beköszöntével.
II. Az atkák
 Az atkák (Acari alosztály) forma- és fajgazdagságban kirívó csoport (Krantz, 1978), életmódjuk döbbenetes változatosságába Walter és Proctor (1999) nyújt bepillantást. Többségük kisebb mint 1 mm, és lebomló szerves anyagokkal táplálkozik, más fajok ragadozók, növényi vagy állati paraziták. Tömegesek a talajban, szerves törmelékben, emlősök, madarak fészkeiben, emberi lakásokban. Testük az ősi csáprágós testfölépítéshez képest leegyszerűsödött, a proszóma és az opisztoszóma rendszerint összeolvadt, nem szelvényezett, vagy ha igen, akkor ez másodlagosan jött létre. Idegrendszerük erősen központosított, egy vagy két pár pontszemük van, esetleg a szemek hiányoznak. Egyes csoportokban a lábak száma redukálódott. Kültakarójuk gyakran lágy, kitintartalma csekély. Egy részüknél megfigyelhetők a sztigma nyílások, más részüknél a légzőszervek eltűntek, így a testfelület egészén át történik a gázcsere. Váltivarúak, néhány fajuk partenogenezissel szaporodik. Egyedfejlődésük epimorfózis jellegű, ősi sémája: pete, lárva-stádiumok, nimfa-stádiumok, és végül az imágó. A lárvának csak 3 pár lába van, a nimfának és imágónak már 4 pár. A fejlődési stádiumok száma csoportonként eltérő lehet, pl. az óvantagok esetében a nimfa stádiumok száma elérheti a nyolcat, míg pl. a madarak orratkái esetében a partenogenetikus nőstények nimfákat szülnek.
Kullancsalakúak (Ixodida rend) viszonylag nagy termetűek (1-6 mm), a sztigmanyílások (1-4 pár) a 2. lábnál hátrább, többé-kevésbé a test oldalán vannak. Sajátos szaglószervük a Haller-féle szerv, mely az 1. láb lábfején látható. Madarak és emlősök, kisebb mértékben hüllők vérét szívják. Hazai fajaikat Babos (1965) tekintette át.
A kullancsok (Ixodidae család) szájszervei a fej csúcsán vannak, így fölülnézetből is jól láthatók. Kifejletten főként az emlősök vérszívói, de - különösen a lárvák - madarakból és hüllőkből is szívnak vért. Életük során két vagy három gazdaegyedből szívnak vért, ennek alapján "kétgazdás" vagy "háromgazdás" fajokról beszélünk (trópusokon egygazdás fajaik is vannak). Ez jelentősen befolyásolja az általuk terjesztett egysejtű, baktérium vagy vírus fertőzések járványtanát. Fajaik viszonylag kevéssé gazda-specifikusak. Hazánkban leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt és vírusos agyhártyagyulladást terjeszthet az emberre is . Hazánkban mintegy két tucatnyi faj él. Néhány fajuk a talajon tömegesen fészkelő madarak kizsákmányolására specializálódott, így pl. hazánkban a partifecske-kolóniákban az Ixodes lividus, az arktikus és antarktikus tengeri madárkolóniákban (sirályok, alkák, pingvinek) pedig az Ixodes uriae elterjedt faj (Frenot et al., 2001).
Óvantagok (Argasidae család) szintén nagy termetűek, de a szájszervek a hasoldalra helyeződtek, így fölülről nem látszanak (a lárvák kivételével). Kültakarójuk gyengén kitinizált, pergamenszerű. Elsősorban madarak és denevérek vérszívói, de a lárvák olykor emlősöket, embert is támadnak. Hazánkban a baromfióvantag (Argas persicus) és néhány hasonló faj gyakori.
A nyűgatkák (Parasitiformes rend) neve megtévesztő, hiszen korántsem csak élősködő fajok tartoznak ide. A lábak csípő íze (coxa, azaz a láb "töve") szabadon ízesül, nem nőtt a proszómához. A sztigmanyílások a 2.-4. csípők között nyílnak, Haller-szervük nincsen.
A bogáratkák (Gamasidae, vagy Parasitidae család) avarban és talajban élő ragadozók és ürülékevők. Nimfáik gyakran trágyabogarakra rögzítik magukat, forézissel terjednek. A Macrocheles muscaedomesticae trágyában él, legyek petéivel táplálkozik. A trágyacsomók között Musca legyekhez kapcsoltan, foretikusan terjed.
Tetűatkák (Dermanyssidae és Macronyssidae családok) főként madarak és emlősök fészekparazitái, módosult chelicerájukkal szövetnedveket és vért szívnak. A fészeklakó madarak fészkeiben fiókanevelés alatt gyakran több tízezer - több százezer Ornithonyssus példány is él. A madártetűatka (Dermanyssus gallinae) a háztáji baromfiólak tipikus lakója.
A denevératkák (Spinturnicidae család)
Orratkák (Rhinonyssidae család) képviselői madarak orrüregében és légjárataiban élősködő, vérrel táplálkozó állatok. Ez a leggyakoribb az atkák azon 3 csoportja közül, melyek egymástól függetlenül a gerincesek (főleg madarak, kisebb mértékben emlősök és hüllők) légző szervrendszerében való élősködésre specializálódtak. A Mesonyssus melloi a házigalamb (Columba livia) orrüregében gyakori.
A Varroidae család egyetlen hazai faja az ázsiai méhatka (Varroa jacobsoni), amely a mézelő méh külső élősködőjeként jelentős károkat okoz.
A Prostigmata rend képvislőit az jellemzi, hogy a lábak tőíze (coxa) rendszerint összeolvadt a proszóma hasi oldalával. Testükön a sztigmanyílások a test első felén, a 2. lábnál jóval előrébb nyílnak, vagy hiányoznak.
A bársonyatkák (Trombidiidae vagy Trombiciludae család) nimfái és imágói jellegzetes bíborvörös színű ragadozók, elsősorban a fűben, avarban élő apró zsákmányállatokra, gyakran petékre vadásznak. A 2. lárva-stádium egyedei hüllőkön, madarakon és emlősökön megtapadva szövetnedveket szívogatnak. Emberen kellemetlen, viszkető csípésnyomokat hagyhatnak. Hazánkban különösen a gyíkokon (Lacerta spp.) találhatjuk meg lárváikat. Gyakori fajok a tavaszi és az őszi bársonyatka (Trombidium holosericeum, Trombicula autumnalis). A trópusi hüllők különböző csoportjaiban egymástól függetlenül többször is megjelent az atkazsebnek nevezett különös struktúra, amely a bársonyatkák vérszívásához kedvező, védett környezetet teremtő, sajátos szerv (Benton, 1987). Voltaképpen ma sem értjük, hogy a hüllőknek milyen szelekciós előnyt jelent a saját vérszívóik védelme vagy elrejtése.
A Psorergatidae család néhány faja (Psorergates spp.) szarvasmarhán, juhon és háziegéren élősködik.
A szőrtüszőatkák (Demodicidae család) emlősök (rovarevők, denevérek, főemlősök, rágcsálók, páratlanújjú és párosujjú patások) szőrtüszőiben élő, szabad szemmel nem látható, csökevényes lábú, szemek és sztigmák nélküli állatok. Az emberen két faj terjedt el, a Demodex folliculorum és a D. brevis, előfordulásuk rendszerint tünetmentes.
A Cheyletidae (vagy Cheyletiellidae) család fajainak többsége ragadozó, rendszerint más atkákra vadásznak. Egyes fajok ízeltlábúakon, hüllőkön, madarakon vagy emlősökön élősködnek. A Cheyletiella yasguri kutyakölykök jellemző faja, más fajok macskán, házinyúlon stb. okoznak fertőzést. Ezek az atkák szabadon mozognak a szőrzetben és hámtörmelékkel táplálkoznak, viszketést, bőrgyulladást okozhatnak.
A Myobiidae család képviselői emlősök ektoparazitái. Gyakoriak a hazai denevéreken, más fajaik erszényesekről, rovarevőkről és rágcsálókról ismertek. Első pár lábuk rövid, erőteljes kapaszkodó-szervvé módosult.
A Tarsonemidae család család képviselői közt szabadonélő és élősködő fajok egyaránt vannak. Az Acarapis woodi a háziméh (Apis mellifera) tracheáiban él.
A gömbhasúatkák (Pyemotidae) ízeltlábúak, így pl. bogarak, hártyásszárnyúak és molylepkék lárváin élősködnek. Elevenszülők, utódaikat igen fejletten hozzák világra. A Pyemotes hersfi lepkék hernyóin él.
A Harpyrhynchidae család fajai madarak bőrén vagy bőrében élnek.
Az édesvízi atkák (Hydrachnellidae család) vízben élnek. Az imágók gyakran élénkpiros színű ragadozók, lárváik jellemzően vízirovarok, csigák, kagylók élősködői. Hőforrásoktól a barlangpatakokig sokfelé megtalálhatók. Számos hazai fajuk ismert (Szalay, 1964).
A tengeri-atkák (Halacaridae, vagy Halarachnidae család) elterjedtek a legkülönbözőbb tengeri élőhelyeken, néhány csoportjuk édesvízben él. Egyik alcsaládjuk (Halarachninae) képviselői fókák, kutyák és majmok légutaiban fordulnak elő. Egy másik alcsalád (Raillietiinae) fajai kérődzők füljárataiban élnek.
A tollcséve-atkák (Syringophilidae család) madarakon élnek. A megtermékenyített nőstény lyukat rág egy frissen fejlődő evezőtoll csévéjébe és bejuttatja utódait. A lyuk bezárul, és a lárvák mintegy kapszulába zártan fejlődnek a növekvő tollcsévét kötöltő véres folyadékban. A toll kifejlődése előtt ivaréretté válnak és megtermékenyítik egymást, majd az eltorzult evezőtoll csévéje széthasad, és a megtermékenyített nőstények elhagyják azt.
A négylábúatkák (=gubacsatkák, Eriophyidae vagy Tetrapodili család) fajai a legkisebb ízeltlábúak (száz vagy pár száz µm). Leegyszerűsödött testfölépítésű növényélősködő fajok, mindössze 2 pár lábuk van.
Az Astigmata rend fajai kistestűek, légzőszerveik és légzőnyílásaik nincsenek, a testfelületen át lélegeznek. Mint az előző rendben, a lábak tőíze (coxa) itt is összeolvadt a proszóma hasi oldalával
A Pyroglyphidae család fajai főként a madarak tollazatán és fészkeiben élnek, egyrészt hámtörmelékkel, másrészt mikroszkópikus gombákkal táplálkoznak. A lakásokban gyakori, de mikroszkópikus méretű háziporatkák (Dermatophagoides farinae, D. pteronyssus) anyagcseretermékei (ürülék, levedlett bőr stb.) gyakran allergiás tüneteket okoznak az emberben, különösen az asztmás betegekben. Elterjedt egy téves nézet, miszerint főként a "háziporban" élnek és emberi hámtörmelékkel táplálkoznak. A valóság ennél is prózaibb, az emberi ágy tekinthető legfontosabb életterüknek, talán mert fontos táplálékuk, a beszáradt sperma és más nemi váladékok is itt találhatók. Az ágy porszívózása jelentősen csökkenti mennyiségüket.
A rühatkák (Psoroptidae, Sarcoptidae és Knemidocoptidae családok) emlősök és madarak kültakaróján vagy kültakarójában élő apró, tizedmilliméteres nagyságrendű atkák, előfordulásuk a természetben legtöbbször tünetmentes. Háziállatok, illetve fogságban tartott állatok esetében gyakran patogén élősködők, a rühösség különböző formáit okozzák. A Psoroptes fajok emlősök bőrfelületén élnek, a Sarcoptes fajok beássák magukat az emlősök bőrébe, míg a Knemidocoptes fajok ugyanezt teszik madarakon. A Sarcoptes scabiei az ember rühatkája.
A légcsőatkák (Cytodytidae család) madarak légutaiban és légzsákjaiban élnek. A Cytodites nudus állítólag egyes vadon élő madarakban is előfordul, de elsősorban mint a házityúk világszerte elterjedt, nem-patogén élősködője ismert. A Turbinoptidae család képviselői madarak orrüregében és felső légutaiban élnek, de jóval ritkábbnak tűnnek, mint az orratkák (Rhinonyssidae család).
A tollatkák (Freyanidae, Analgidae, Proctophyllodidae, Alloptidae, Gabuciniidae és Pterolichidae családok) madarak tollazatában élnek. Kialakulásuk valószínűleg megelőzte a madarak kialakulását, petéiket megtalálták a 120 millió évvel ezelőtt (alsó Kréta) élt tollas dinoszauruszok tollainak lenyomatain (Martill és Davis, 1998). Életmódjukról és gazdáikra gyakorolt hatásukról keveset tudunk. Blanco és munkatársai (1997) például azt találták, hogy a havasi varjú (Pyrrhocorax pyrrhocorax) jobb kondícióban lévő egyedei szignifikánsan fertőzöttebbek a Gabucinia delibata tollatkával, mint a rosszabb kondícióban lévő fajtársaik, és úgy vélték, hogy mindez inkább szimbionta, mint parazita életmódra utal.
A Dermoglyphidae család képviselői evezőtollak csévéjében fejlődnek, életmódjuk a tollcséve-atkákra (Syringophilidae család) emlékeztet.
A Hypoderidae család egyik faja, a Hypodectes propus a házigalambok (Columba livia) fészkeiben gyakori atkafaj. A petéből kikelő parányi lárvák (az ún. hypopodium lárvák) a galamb testébe fúrják magukat, és a savós hártyák mentén vándorolnak. Gyakran a tüdő vagy szív burkába ágyazottan fejlődnek. Működő szájszerveil nincsenek, így vélhetően a teljes felületen keresztül, diffúzan táplálkozva méretüket megtízszerezik, majd kifúrják magukat és egy vedléssel imágóvá válnak. A lárva és az imágó morfológiájában és életmódjában annyira különbözik, hogy lárvát a közelmúltig egy teljen más atkafaj - a Falculifer rostratus nevű tollatka - fejlődési stádiumának vélték, és gyakran ma is ekként szerepel a szakirodalomban.
Az atkák több mint 30 különböző fejlődési ága egymástól függetlenül lépett parazita, kolónia-parazita, kommenzalista vagy szimbionta kapcsolatba méhekkel (Apoidea). Gazda-specifitásuk, valamint a méhek fajgazdagsága (ismert 25000, becsült 40000 faj) alapján úgy becsülhető, hogy csak a méhekhez kötődően több atkafaj él a Földön, mint az összes eddig ismert atkafaj.
III. A bolhák
 A kutyán élõsködõ bolha nem azonos az ember vagy a macska bolhájával.(?-a szerk.) A bolhák köztes gazdái a kutyák más élõsködõinek is, - pl. bélféreg - de mindenekelõtt ingerik a bõrt. Amikor a bolha csíp, nyálat fecskendez a sebbe, hogy míg szívja, meg ne alvadjon a vér. A nyálában lévõ vegyi anyagok sokszor a allergiát váltanak ki. Egyes különosen érzékeny kutyánál a bolhanyál nagy kiterjedésû gyulladást kelt a hát bõrén. A bolhák életük nagy részét az állat környezetében töltik, és csak vérszívás céljából ugranak a kutyára. A nõstény bolha takarókra, szõnyegekre, a padló vagy a falak repedéseibe rakja le petéit. Megfelelõ hõmérséklet esetén a petékbõl lárvák kelnek ki, melyek meghatározott idõ múltán bebábozódnak és legkevesebb három hét alatt kifejlett, ivarérett bolhává válnak. Láthatjuk tehát, hogy egyszeri bolhairtással a kutyán nem érhetünk el eredményt. Nem csupán a gazdaállaton, hanem az állat környezetében is ki kell irtani a bolhákat. E célra külsõleg és belsõleg ható szereket vehetünk igénybe. Bármilyen szert is használunk, mindig olvassuk el a mellékelt használati utasítást! A szakboltokban sokféle bolhaírtó nyakörvet árusítanak. Kényelmesen alkalmazhatóak a fentiont tartalmazó készítmények. Az apró tubusban lévõ gélt 3-4 hetente, a szõrt széthajtva, egyszerûen csak fel kell kenni a két lapocka közti bõrre, ahonnan a kutya nem tudja lenyalni. A felszívódott hatóanyag egyenletesen eloszlik a bõrben, a teljes bõrfelületen kifejti hatását, az összes bolhát elpusztítja. A kutya testén tartózkodó bolhák elpusztítása mellett a kutya környezetének bolhamentesítése is fontos. Elsõ lépésként végezzünk jó alapos tisztogatást, megszokott módon, jó alaposan porszívózzuk ki a szõnyegeket, a bútorkárpitokat, a padozat réseit, a szegélyléceket és környékét. Ne feledjük el a porzsákot is beporozni, befújni bolhairtó szerrel, s ha egy mód van rá, lehetõleg egyszer használatos porzsákot használjunk a bolhátlanító akcióhoz. A szállító kosarat, ládát, és a takarókat szintén porszívózzuk ki, és kezeljük le az irtószerrel. makacs esetekben hetekig, hónapokig is eltarthat, míg az összes bolhától megszabadulunk.
VI. A tetvek
 Rózsa L.: TETŰALAKÚAK (PHTHIRAPTERA) rendje
A tetvek madarak és emlősök kültakarjában élő szárnyatlan ektoparaziták, a rovarok legnagyobb olyan rendje, mely kizárólag állati parazita fajokból áll. Minden madárfajon él egy vagy több tetűfaj, ugyanakkor az emlősök sok, viszonylag nagy csoportja (a rovarevők többsége, denevérek, cetek stb.) mentes a tetvektől. A rendet Psocoptera-szerű ősökből származtatják, amelyek valószínűleg előbb madárfészkekben, majd madarakon éltek. Általában ivarosan szaporodnak, némely faj parthenogenezissel. Egyedfejlődésük epimorfózis jellegű, a petéjüket serkének nevezzük, három lárvastádiumuk van. Rágó vagy szúró-szívó szájszerveik vannak, az állkapcsi tapogatók többnyire redukáltak, csápjuk 3 vagy 5 ízű, fejük, és többnyire testük is, dorzoventrálisan lapított. Összetett szemeik leegyszerűsödtek, pontszemeik nincsenek. Többségük 0,5-4 mm nagyságú, néhány fajuk testhossza meghaladja a 10 mm-t.
A tetvek életciklusának minden szakasza a gazdaegyeden zajlik, és több, egymást követő generáció tagjai egyazon gazdaegyeden élhetnek. A fertőzés rendszerint a gazdaállatok közti közvetlen testi érintkezés kapcsán, így pl. a szülő-utód kapcsolatban, vagy a párzás során történik. Egyes fajaik erősen gazdaspecifikusak, csak egyetlen gazdafajon fordulhatnak elő, más fajok számos különböző, taxonómilailag egymástól távol álló gazdafajon is élnek.
Négy jól elkülönült csoportjuk ismert, ezeket alrendeknek tekintjük, a köztük lévő eltérések a különböző táplálkozási módokra való specializációt tükrözik. A korábbi taxonómiai felfogás a tetveket két rendbe sorolta. Az egyik rend, a "rágótetvek (vagy szőr- és tolltetvek) (Mallophaga) rendje" parafiletikus csoportnak bizonyult (Amblycera és Ischnocera), a másik rend, a szívótetvek (Anoplura), monofiletikus csoport, amelyet itt alrendnek tekintünk. A korábbi klasszifikációkban az elefánttetvek (Rhyncophthirina) helyzete tisztázatlan volt. A mai tudásunk szerint a négy csoport közül a szívótetvek és az elefánttevek alkotják a legkésőbb kettéágazott, monofiletikus csoportot, melynek iker-csoportja a fonalascsápú tetvek, míg a bunkóscsápú tetvek ennek a nagyobb együttesnek az iker-csoportja.
Tetvekkel közös evolúciós történetük során a madarak és emlősök számos adaptív védekezési módot alakítottak ki. Mivel a vérszíváshoz szükséges nyálat juttatni a sebbe, a szívótetvek ellen hatékony adaptáció a nyál biokémiai hatóanyagaival szemben mutatott immunválasz. A vakaródzás és tollászkodás, a tollazat a csőrrel vagy lábbal való tisztogatása, illetve a szőrzet nyelvvel és fogakkal való tisztogatása részben a tetvek eltávolítását szolgáló adaptív magatartás. A párválasztási preferenciák, vagy a csoportos állatok hajlama az idegenek kiközösítésére szintén magatartási adaptációk, melyek részben a ragályos fertőzések elkerülését szolgálják.
BUNKÓSCSÁPÚ TETŰ-ALKATÚAK (AMBLYCERA) alrendje (1100, 130)
Csápjuk 4 ízű, bunkós végű, amely fej egy mélyedésébe visszahúzható. A csápokhoz hasonló funkciót lát el a szájszervek módosult függeléke, az állkapcsi tapogató. Toruk keskenyebb, mint a fej, első szelvénye elkülönül, míg a közép- és utótor egybeolvadt. Rágó szájszerveik vannak, melyek a fej hasi oldalán ülnek és lefelé irányulnak. Egyes dél-amerikai és ausztrál családok kivételével csak madarakon fordulnak elő, de többnyire nem a tollazaton, hanem a bőr felszínén élnek, ahol futva menekülnek a tollászkodó madár csőre elől. Részben hámtörmelékkel táplálkoznak, de rágó szájszerveikkel a tollkezdeményeket megrágva sok faj közvetlenül vért is fogyaszt. Képesek elhagyni az elhullott gazdaállatot, és szabadon kóborolva újabb gazdaállat után kutatni.
Trimenoponidae
Dél-amerikai erszényesek és rágcsálók szőrtetvei. Néhány fajuk megtalálható a háziasított tengerimalacon és a nutrián.
Ricinidae
Rendszerint kistestű énekesmadarakon élő nagytermetű tetvek, jelentős mennyiségű vért fogyasztanak. A Ricinus rubeculae a vörösbegy parazitája.
Menoponidae
A madarak minden rendjén előfordulnak. A horgas tyúktetű (Menacanthus stramineus) (1.1. ábra) házityúk állományokban jelentős kártevő, a Menachanthus eurysternus elterjedt faj, melyet már több mint 120 különböző madárfajról gyűjtöttek. A Colpocephalum fajok lyukat rágnak a fejlődő evezőtollak és faroktollak puha csévéjébe, majd később a cséve üregét tollászkodástól védett rejtekhelyként használják. A C. turbinatum házigalambon is él, az evezőtollak tönkretételével csökkenti a madár röpképességét.
Laemobothriidae
Fajaik daru-, gólya- és sólyomalakú madarak nagytermetű tetvei.
Gyropidae
Dél-amerikai tengerimalacfélék szőrtetvei, a Gyropus ovalis hazánkban is megtalálható tengerimalacon.
Boopidae
Ausztrál erszényes emlősökön élnek, de nem állnak közeli kapcsolatban a dél-amerikai erszényesek bunkóscsápú tetveivel (Trimenoponidae), hanem az ausztrál madarak Menoponidae tetveinek véletlen gazdaváltása során keletkeztek. A közelmúltban a kenguru-tetvek egy faja, a Heterodoxus spiniger egy újabb véletlen gazdaváltással megtelepedett a házikutyán, és ma már a trópusi és szubtrópusi égövben világszerte kiszorította a kutyaszőrtetűt.
FONALASCSÁPÚ TETŰ-ALKATÚAK (ISCHNOCERA) alrendje (1800, 240)
A fonalascsápú tetvek alrendje madarak tollazatán vagy emlősök szőrzetén élő tetveket foglal össze. Állkapcsi tapogatóik nincsenek, csápjuk 3 vagy 5 ízű, fonalas, vissza nem húzható. Sok faj hímjeinél a csápok erőteljes fogószervvé módosultak, mely a nőstény megragadását teszi lehetővé. A tor, a fej és a rágó szájszervek alakulása az előző alrendhez hasonló. Főként hámtörmelékkel és a bőrmirigyek váladékaival táplálkoznak, madarakon élő fajaik valósággal legelik a pihetollazatot. A keratint endoszimbionta baktérium-flóra emészti, amelyet a peteburkon belül örökítenek utódjaiknak. Nem lábaikkal, hanem erős rágóikkal rögzítik magukat a tollak felületén vagy a szőrszálakon. Lábuk szerkezete olyan mértékben specializált a tollon, ill. a szőrön való mászásra, hogy más felületen képtelenek járni. Képesek azonban arra, hogy kullancslégyfélék (Hippoboscidae) potrohsörtéin rágóikkal rögzítsék magukat, és így nagy távolságra eljussanak (forézia).
Trichodectidae
A család fajai emlősök szőrtetvei. Európában csak a ragadozó és a kérődző emlősöknek vannak szőrtetvei, de Észak-Amerikában rágcsálókon is elterjedtek. Hazai fajaik pl. a kutyaszőrtetű (Trichodectes canis) és a juhszőrtetű (Damalinia ovis) (1.2. ábra).
Philopteridae
A tetvek legfajgazdagabb csoportja, amely valamennyi madár-renden elterjedt. Vért gyakorlatilag nem fogyasztanak, főként pihetollakkal táplálkoznak. Károsítják a kültakaró hőszigetelését, ezáltal a gazdaegyed táplálékigénye néha jelentősen nő. Különböző alakú formáik különböző toll-típusokhoz alkalmazkodtak. A hosszú, vékony tolltetvek, mint pl. a galambon élő karcsú galambtetű (Columbicola columbae), az evező- és faroktollak zászlóinak felületén lévő árkokba illeszkednek. A rövid, széles testű tolltetvek, mint pl. a Philopterus fajok, a fej rövid tollazatában élnek, melyet a tollászkodó madár nem ér el a csőrével.
ELEFÁNTTETŰ-ALKATÚAK (RHYNCOPHTHIRINA) alrendje (2, 0)
Haematomyzidae
A családot egyetlen nem két faja képviseli, az elefánttetű (Haematomyzus elephantis) az indiai elefántról, egy hasonló faj pedig a varacskos disznóról ismert. Fejük orrmányszerűen megnyúlt, e hosszú nyúlvány végén ül a sajátos rágó szájszerv, mellyel a tetű átrágja a gazda vastag bőrét, majd a kapillárisokat roncsolva jut vérhez.
SZÍVÓTETŰ-ALKATÚAK (ANOPLURA) alrendje (500, 21)
Kizárólag emlősökön élő, vérszívó tetvek tartoznak ebbe az alrendbe. Toruk szélesebb mint a fej, szelvényei egybeolvadtak. A szívó szájszervek a fej csúcsán ülnek és előre irányulnak. Fajaik túlnyomó többsége rágcsálókon él.
Phthiridae
Emberszabású majmokon és az emberen élősködnek. A lapostetű (Phthirus pubis) az ember nemi szőrzetében él és szexuális érintkezés kapcsán terjed.
Polyplacidae
Nyúlalakúakon, rágcsálókon és a főemlősök néhány primitív csoportján élnek. A Polyplax fajok vándorpatkányon és háziegéren is gyakoriak.
Pediculidae
Gibbonféléken, újvilági majomféléken és emberen élnek. A fejtetű (Pediculus humanus) (1.3. ábra) eredetileg csak az emberi hajban fordult elő, de az emberré válás során kialakult egy új ökológiai változat, a ruhatetű, amely a ruházat belső felületén való rejtőzködésre specializálódott. A fejtetű és a ruhatetű elkülönültségének foka vitatható, gyakran alfajnak tekintik őket.
Linognathidae
Elterjedtek kérődzőkön és kutyaféléken. A Linognathus fajok hazánkban is gyakoriak pl. kecskén és kutyán.
Hoplopleuridae
Fajgazdag csoport, elsősorban rágcsálókon élnek, de néhány fajuk vakondfélékről ismert.
Haematopinidae
Párosujjú patások és lófélék vérszívói. A Haematopinus suis vaddisznón és házisertésen is gyakori.
Echinophthiriidae
Az Antarctophthirus és más, közelrokon génuszok fókákon élnek.
Orpheus Állatvédő Egyesület / www.zug.hu |
