Búg a galamb: tavasz-harang,
s az égi vízbe dob
éber jelet, s bár megremeg, -
hallgat, mi hallgatott.
Titkod, tavasz, még ittmaraszt,
s galambod búg, tovább,
kékül az ég, s nézik vizét
a fáradt földi fák.
Búg a galamb: meneszt a hang,
fájón szívig szalad
kék égi dalt, amit akart,
el nem ért pillanat.
Minden tükör eltündököl.
Szomorú még a fény.
Búsítja tán bohóc talány
a Nincsen ujjhegyén...
Ó, te. szívünk! Miért hiszünk
örömnek bánatot,
ha búgsz, galamb, s ígér a hang
újra, mely elhagyott?
Búg a galamb: búgja a van-t,
kéket, zöldet, napot,
s bár nem hiszem: hallja szívem,
mint szól, mi hallgatott.
Lelkes Miklós |
