- Te széphangúan fekete-fehér, ne áruld el a Fűszakállas dombon legelésző nyulaknak, hogy oda megyek most! Nyulat fogok, ha sikerül, az egyik combja, a titoktartásért, a tiéd lesz!
A szarka így okoskodott magában:
- Méghogy a róka nekem nyúlcombot adna?! Csinos csíkos csigákra cserregő csemetém farktollára mondom: nem hiszem! Inkább elárulom a nyulaknak a titkot, figyelmeztetem őket, - de előbb jutalmat kérek tőlük.
Így is tett. Azt mondta a nyulaknak:
- Mit adtok nekem azért, ha megmondom, hogy hova szándékozik menni a róka?
- Elmakogjuk neked, hogy hol van a Szórakozott Vadász ottfelejtett, nyitott hátizsákja! - válaszolta a legöregebb nyúl.
- Rendben! - egyezett bele a szarka. Hát a róka ide készül, hozzátok, a Fűszakállas dombra!
Elmakogták a nyulak, hogy a Szórakozott Vadász nyitott hátizsákja a vadkörtefa alatt van. Utána rohantak a Százvirágos rétre. A szarka meg kicsente a hátizsákból a sajtot, aminek egy holló képe volt a csomagolásán.
A róka meg, aki sejtette, hogy mi fog történni, figyelte: merre futnak a nyulak? A Százvirágos réten azután észrevétlenül elkapta az egyik nyuszi bundáját.
Később a róka megint találkozott a szarkával. Bánatos képet színlelt:
- A Fűszakállas dombon egy árva nyulat sem találtam, de tudom: te megtartottad a titkot, becsületes madár! Most a tavacskához megyek vadkacsát fogni, de el ne áruld nekik! Ha tartod a szád, adok neked a vadkacsa húsából!
A szarka beleegyezett, de utána meghányta-vetette magában a róka ígéretét, és végül így vetette el a tett magvait:
- Méghogy a róka adna nekem a vadkacsa húsából?! Inkább figyelmeztetem a vadkacsákat a veszélyre, de előbb jutalmat kérek tőlük!
A vadkacsák köszönték a figyelmeztetést, és három kis halat fogtak a szarkának a hírért. A róka rejtekhelyéről figyelte hová repülnek a vadkacsák, hol telepednek le. Ez a hely a patakparton volt. Odakúszott, ráugrott egy szárnyaival vadul csapkodó vadkacsára, - no az mindjárt olyan szelíd lett, hogy egy hangot sem hápogott ki, csak lógatta a nyakát, fejét, amíg volt neki!
Kis idő múlva a róka megint észrevette a szarkát. Szomorú hangon panaszkodott:
- A tavacska mellett nem volt egyetlen vadkacsa sem! Hoppon maradtam, ráadásul éhkoppon. Tudom, hogy te nem árultad el a titkom, megbízható, hűséges madár, - de, látod, én ilyen balszerencsés vagyok! Most az Illatos mezőn zsenge füvet csipegető fürjek közül szeretnék néhányat megfogni. Biztos vagyok abban, hogy tőled nem tudják meg a szándékom, ami, ha sikerül, neked is hozhat majd egy-két fürjlábat hallgatásod jutalmául.
A szarka elröppent, hogy - valami haszonért cserébe - elcserregje a róka szándékát a fürjeknek. Ám mielőtt a fekete-fehér madár odaért volna, a fürjcsapat máris felröppent. A rókának sem sikerült időben elfoglalnia leshelyét, így nem láthatta hová szálltak le az ízletes húsú madárkák. Mi okozta e madárkák gyors légbeli távozását?
Nem más, mint Pusztanyuszkai Jenő, egy csinos falubeli legény, aki előbb a mezőgazdászatot tanulta ki a városban, utána meg állatorvoslásban szerzett tudást egy másik egyetemen. Jenőt apja időnként vadászni küldte, de a legény az állatok lelövése helyett inkább könyveket olvasgatott, növényeket igyekezett tanulmányozni erdőn-mezőn. Utóbbi tevékenységével nyerte el a Szórakozott Vadász lebecsülő címet a faluban, mivel annyira belefeledkezett a növények tanulmányozásába, hogy olykor még az elhagyott hátizsákjáért is vissza kellett mennie. A faluban időnként gúnyolták Jenőt, de csak a háta mögött, mivel a tehén-, disznó-, valamint tyúk- és libagyógyításban jeleskedőnek bármelyikük bármikor rászorulhatott a segítségére.
A legény elővette a puskáját és lőtt. No nem a fürjekre, hanem a levegőbe, és azért, hogy a mezőn kosarat cipelő Pirosszoknyás Zsuzsika észrevegye őt.
A leány észre is vette, odasietett, azt hitte, hogy valami baj történt a legénnyel. Nagyon megörült, hogy nem érte őt baj. Hamarosan együtt nézegették az Erdő-mező Képeskönyvét. Jenőnek régóta tetszett a szépséges kisasszony, és, mi tagadás, Pirosszoknyás Zsuzsika szíve sem volt közömbös a legényt illetően, pedig igen rátarti hajadon volt. Eddig még senkinek sem engedte meg, hogy hazakísérje, Jenőnek most mégis, sőt, nagylelkűen még azt is: Jenő vigye helyette a kosarat. Kérdezte is a legény tréfás-komolyan:
- No Zsuzsika kisasszony, most kosarat kaptam, mivel elkértem a kosarát, - de kosarat kapnék Öntől egy másfajta kérésre is?
- Abban nem vagyok biztos, csak abban: a leányszív titkos! - nevetett Zsuzsika. Ám minden titok megfejthető, csak megfelelő fej kell hozzá!
Odahaza Jenőt megkérdezte az apja:
- Hogy s mint ment a vadászat? Lőttél-e őzbakot, ráadásul nagyot?!
Jenő elpirult:
- Nem lőttem bakot, hazakísértem Pirosszoknyás Zsuzsikát, vittem a kosarát...
Apja ámuldozott:
- Pirosszoknyás Zsuzsika megengedte, hogy hazáig kísérd?! Az a büszke, gyönyörű, kedves, szorgalmas, módos leány?! Hű, fiú, addig üsd a vasat, amíg meleg, azaz, akarom mondani, ha vadászni mégy, mindig Zsuzsikáék háza előtt masírozz el! Hátha ismét szóba áll veled... Próba - szerencse.
Jenő megfogadta apja tanácsát, nagyonis. Kiderült, hogy jó tanács, no meg az is: Zsuzsiéknál jó a kalács. Ráadásul nem csupán a kalács jó, hanem sok minden más is. Jenő a leánykérésnél nem kosarat kapott, hanem beleegyező csókot. Zsuzsikától is, meg a szüleitől is.
Ezek szerint Pirosszoknyás Zsuzsika mezőn való kosaras megjelenése a legénynek boldogságot hozott? Igen. Jenő puskájának dördülése viszont, mivel a fürjek elrepültek, a szarkának és a rókának balszerencsés napot?
Hát nem egészen. A leánnyal való közös képeskönyv-nézegetés után ugyanis Jenő örömmel vitte a leány kosarát, de a saját hátizsákját a réten felejtette. A szarka a hátizsákból kártalanította magát a fürjektől elmaradt jutalomért: kivette azt a nagy sonkaszeletet, amivel alig bírt elrepülni. Az arrafelé kóborló róka is észrevette a háti alkalmatosságot, és némi szaglászás, kotorászás után nagy darab disznósajtot lelt benne. No ha lelt, hát nem hagyta benne. Fura dolog is volna, ha róka által lelt, disznósajtot tartalmazó hátizsákban, sokáig disznósajt lenne! Ugye, ti is így gondoljátok?!
Lelkes Miklós (2011) |
