 Sherlock szalma alá rejtőzött, Narnia répaszeletet rágcsált, Emil álomkórosan heverészett, míg Stacy hangosan visított.
A vasárnapi tengerimalac-kiállítás több mint száz kismalaca hasonló tevékenységeket végzett, miközben bámulták őket a látogatók.
A Hód-Mezőgazda kiállítási centruma fedett csarnokában egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian nézték hol a malackákat, hol meg az ugyanitt kiállított és versenyző kutyusokat.
|
A vasárnapi tengerimalac-kiállítás több mint száz kismalaca hasonló tevékenységeket végzett, miközben bámulták őket a látogatók.
A Hód-Mezőgazda kiállítási centruma fedett csarnokában egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian nézték hol a malackákat, hol meg az ugyanitt kiállított és versenyző kutyusokat.
– Hát ennek meg melyik lehet az eleje? – tűnődött hangosan egy tizenéves kisfiú egy szabályos pomponnak kinéző malac ketrece előtt. Vakargatta is a fejét rendesen, míg a kis állat váratlanul ki nem nyitotta két fekete gombszemét, elárulva, melyik végén van a feje.
A tengerimalacok elképesztő változatosságát jól mutatta, hogy nem találtunk két egyforma mintázatút köztük. Igaz, nehéz is lett volna, mert a csöppségek és az óriások nem csak méretben különböztek. Volt angol rövid szőrű, perui és lurikayra, fekete-fehér merinó, kék sheltie és számtalan más változat. Egyben azonban nem különböztek, amelyik kegyeskedett megszólalni, az hangos sivítással kért vagy tiltakozott. A perui malacok békésen tűrték, hogy kifésüljék a szemükbe is lógó szőrüket, amelyet vadon élő kollégáik egyszerűen lerágnak. A kopasz, bőrükön szépen csíkozott malackák pedig édesdeden összebújtak, úgy álmodva az otthoni vackuk melegéről.
 |
