A koboldmakik kistermetű, éjszakai életmódot folytató főemlősök, amelyek a délkelet-ázsiai esőerdők aljnövényzetében élnek. Eddig kilenc fajukat ismerte a tudomány, egy német biológus most felfedezte a tízediket - a hangja alapján. Stefan Merker, a frankfurti Goethe Egyetem kutatója német, indonéz és amerikai kutatókkal végzett terepmunkát az indonéz Sulawesi (Celebesz) szigetén, ahol a koboldmakik legtöbb faja alakult ki. Az itteni példányok kis családokban élnek, amelyek reggelente, amikor nyugovóra térnek a fák koronáiban, jellegzetes duettben előadott énekekkel kommunikálnak.

Merkernek már 2006-ban feltűnt a Palu városától délre hallható állatok eltérő éneke. Két évvel később sikerült utánajárnia a rejtélynek, kollégáival 15 állatot fogtak el és vizsgáltak meg.

Az új fajt a brit természettudós, Alfred Russel Wallace tiszteletére a Tarsius wallacei névre keresztelték. Wallace Darwinnal szinte egyidőben fedezte fel a természetes szelekció által végbemenő evolúciót.

A koboldmakik már 60 millió éve szétváltak a többi emlőstől. Korábban a félmajmok csoportjába osztották őket, csak nemrég derült ki, hogy közelebbi rokonságban vannak a valódi majmokkal.

A kutatók genetikai elemzéssel egyértelműen bebizonyították, hogy az újonnan felfedezett faj jelentősen eltér rokonságától. Meglepetésül szolgált elterjedési területe is, hiszen két földrajzilag elszigetelt populációban fordul elő. A nagyobb északi és a kisebb déli csoportot Palu tartományi főváros és egy másik faj előfordulási területe választja el egymástól. Az első elemzések arra utalnak, hogy a két populáció több tízezer éve különvált.

Mint számos más esőerdei fajt, a koboldmakikat is erősen veszélyezteti élőhelyük tönkretétele és feldarabolódása. Épp az új faj déli populációjának bizonytalan a jövője, hisz Merker becslései alapján mindössze ötven négyzetkilométeren mozognak. Védelmük érdekében ezért a lehető leghamarabb fel kell mérni állománynagyságukat és veszélyeztetettségük fokát.