A New Scientist címû brit tudományos folyóirat ismerteti a Tokiói Egyetem tanárának, Katszfumi Szatónak a hipotézisét, amely megdöntené a korábbi feltételezést, hogy 200 millió évvel ezelõtt ezek a 250 kilós állatok az eget hasították. Szato öt különbözõ fajhoz tartozó 28 madarat vizsgált meg a Crozet-szigeteken, Madagaszkár és az Antarktisz között.
Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
A pulykától eltérõen, amelyet rövid szárnyai alkalmassá tesznek a gyors felszállásra, a 22 kilogramm körüli súlyú vándoralbatrosz hosszú távon is képes dinamikusan repülni, mert kihasználja a légáramlatokat, hogy ne kelljen állandóan mozgatnia a szárnyait.
Amikor a szél egyenletesen fúj, ezeknek a madaraknak csapkodniuk kell a szárnyukkal, különben a légellenállás és a nehézségi erõ miatt lezuhannának.
Szato megfigyelte, hogy minden repülõ faj két különbözõ sebességben verdes a szárnyaival: a felszálláshoz gyorsabban, a levegõben maradáshoz pedig, ha nincs szél, nyugodtabb tempóban mozgatja.
A japán tudós szerint a tempó, amellyel egy madár a szárnyait csapdosni tudja, az izmai erejétõl függ, és a nehezebb, hosszabb szárnyú madaraknál csökken ez az erõ. Erre alapozza Sato azt az állítását, hogy a 40 kilónál nehezebb madarak nem tudnak olyan sebesen verdesni a szárnyukkal, hogy fennmaradjanak a levegõben.
Egy 40 kiló körüli madár rossz idõben nem tud elég biztonsággal repülni.
Ez a feltételezés nem tetszik a paleobiológusoknak, akik megpróbálják rekonstruálni a pteroszaurusok repülését, õk úgy hiszik, ezek az állatok dinamikusan szárnyaltak.
Akár 250 kilogrammot is elérõ súlyuk miatt Szato szerint ezek az állatok nem tudhattak repülni.
Errõl a John Hopkins Medical School of Baltimore tudósának, Mike Habibnak az a véleménye, hogy a pteroszaurusok esetében figyelembe kell venni az anatómiai, fiziológiai sajátosságokat, továbbá ezeknek az állatoknak az életkörülményeit is.