Az ember és állat is egyaránt kifejezi mondani valóját testbeszéddel, gesztusokkal, mimikával. Különbözõ szituációkban különféle testtartást vesz fel, a mozzanatai mások és mások. Gyakran oly apró jelekkel kommunikálunk, amiket mi se veszünk észre. Tudat alatt értesíthetjük a másikat arról, hogy tetszik-e nekünk avagy pont ellenkezõleg érzünk iránta. Például ha két ember vonzódik egymáshoz lábfejét a másik felé fordítja, gyakran „véletlenül” hozzá ér, keresi a szemkontaktust, nem zavarja a másik közelsége be engedi a személyes terébe. 
Adó 1% felajánlás Állatvédelemre! Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06
Szóval az emberben is és az állatban is ösztönösen benne vannak ezek, nézzünk néhány összehasonlítást. Elõször írnék párat a saját tapasztalataim alapján amikor az állataimmal foglalkozom és pár gondolatot valamint észrevételt amit levontam az utóbbi évek során az ember és az állat hasonlóságairól.
Kezdjük talán a lovakkal, véleményem szerint az ember és a ló viselkedése milliónyi pontban hasonlít. Vegyünk egy alap szituációt, boldogan lovagolunk egy mezõn, amikor hirtelen egy madár felröppen elõttünk és lovunk, mint egy õrült felszegi a fejét és kisebb ágaskodás keretében hátraugrik. Mi történt? Mi mit tennénk emberként? Ugyanezt persze emberi formában, mivel nem történt más mint megijesztette, meglepte a lovat, ezzel egészen egyszerûen egy elugrást váltott ki. Mi is ezt tesszük ha megyünk az úton és valami nagyon meglep minket szintén összerezzenünk és elugrunk. Ezután a ló felveszi a feszült testtartását és megpróbál elhátrálni a dologtól, olyan mintha azt mondaná nekünk. „Gazdi kerüljük ki jó nagy távba, mert nem tudom mi ez és félek.” Ilyenkor csak hosszabb szárat engedünk és ezáltal mi egy választ adunk neki: „Nincs semmi baj, ez nem veszélyes, menj nyugodtan és nézd meg, látod én sem félek.”. Ekkor pont az ellentétét tesszük ösztönünknek mivel, amikor a ló megijedt legszívesebben mi is ugyanúgy megijednénk. Igaz mi pont a ló reakciójától, mivel mégiscsak egy több száz kilós állat ugrándozik alattunk, de a szituációban kiderül, hogy a hirtelen megijedést az ember is a ló hasonló testbeszéddel irányítja.
Ahogy feljebb említettem a vidéki ember sokkal jobban használja a testbeszédet érzelmei kifejezésére, ez így van a lovaknál is. A ménesben élõ lovak sokkal természetesebben és sokkal gyakrabban használják ezeket, mint versenyló társaik. Ennek itt több oka is van, elõször is a ménesben élõ ló általában csikó kora óta körül van véve társasággal, valamint azért még is csak a hang általi kommunikációjuk jóval fejletlenebb, mint a mi beszédünk. Egyszóval õ az élete minden pillanatában jelzi társai felé a kedvét, észrevételeit mivel, ha õ megvan rémülve ( ilyenkor a fülét elõre hátra mozgatja ), nem biztos a helyzetben.
Ezt mi emberek hasonló módon fejezzük ki, mi ilyenkor ide oda tekintünk szemünkkel ezzel kifejezve, hogy bizonytalanak vagyunk és félünk, valamint van egy olyan megérzésünk, hogy valami történni fog ezért legszívesebben elmenekülnénk. Ugyanígy ezzel mozgásformával az állat felhívhatja társai figyelmét a veszély gyanúja miatt és még idõben eltudnak menekülni.
Anno elvégeztem egy képzést aminek a neve Bala-Sa képzés volt. Tulajdonképpen a természetes lovaglásról szólt. Úgy idomítottuk a lovat, hogy testjelekkel beszélgettünk, amiket õk is értettek mert egész életükbe ezeket használták, amikor még a társaikkal játszottak. Akkor is a lágyék és a térd közelébe csíptek oda a másiknak, mire az befordult és megállt, hogy a „támadást” kivédje. Ezt mi felhasználtuk arra, hogy amikor futószárazzuk a lovat és bármilyen tempóba megy, szóval lehessen az lépés, ügetés vagy akár vágta, de ha lehajolunk kicsit és úgy teszünk mint ha a kontakt pálcával elakarnánk kapni lovunkat (semmi esetre sem megütni) az hirtelen beforduljon és megálljon. Nem kell õt megtanítani elég csak az õ nyelvén megtanulni. Ami nem is áll olyan messze a miénktõl. Mindenkinek van ösztönösen vele született testbeszéde, de vannak gesztusok, amiket az életformája nyújt. Ezer ilyen nyelvezet van állatok is emberek között és mind más és más. Például egy falusi és egy városi ember között, egy kisgyerek és egy felnõtt között, egy ló és egy csikó között, de mindenki megértheti és sokszor meg is érti a másik jelzését, mivel alapjáraton hasonlóak. Mivel az állatokkal való kapcsolatunkban a tesztbeszéd a legfontosabb valamint az, hogy ismerjük az állatok viselkedésformáit és megértessük velük a miénket. A képzés során az edzõ a ló testbeszédét mutatta be nekünk, segített a „ló fejével látni”. Elmagyarázta milyen fontos, hogy a lovunk értse amit akarunk tõle, hogy milyen könnyû beszélgetni velük. Valamint az is, hogy az emberek néha milyen hülyeségeket csinálnak. Például mindenki számára ismert a ló megpaskolása. Gondoljunk bele milyen lenne, hogy ha amikor mi valamit jól csinálunk a felettünk álló személy oda jönne és megveregetné a nyakunkat. Nem lenne valami túl élvezetes. Ez így van a lónál is eltûri, de nem tekinti nagy dicséretnek. Mivel nincs benne a természetes magatartásába, benne van: a dörgölõzés amikor valakit szeret, a támadás ha valakivel gondja van, de a megveregetés?!
Nézzünk valami mást, hogy mutatja ki a ló például a támadási szándékát? Alapvetõen ugye menekülõ állat, de rangsor azért ott van, és néha a csõdörök is összeszólalkoznak a kancák miatt. Amikor a ló támadni akar a fülét hátra húzza (sunyít), a fejét vízszintesig lehajtja nyakát kiegyenesíti, esetleg a komolyabb hatás érdekében még vicsorog is. Eleinte lábával toporzékol majd gyors ügetésbe megindul. Ez általában csak blöff, de azért nem árt óvatosnak lenni, mert kitudja mikor gondolja komolyan?!
Az ember támadásnál elõször felveszi a fenyegetõ testtartást, megfeszül, tartja a szemkontaktust, kicsit behajlítja a térdeit, a kezeit hátrébb húzza, majd elindul a verbális kommunikáció vagy akár ezt a részt kihagyva a verekedés. Szerintem a lovak és emberek közt a testbeszéd egy kincs. Ezáltal olyan mély kapcsolatot létesíthetünk ezzel az állattal, hogy szinte testvéri kapcsolatnak minõsíteném. Sokan nem hisznek ebben a dologban, mivel még is csak egy állatról beszélünk. Nekem errõl csak az a véleményem, hogy aki nem hisz benne az csak nem próbálta még. Egyszerûen fantasztikus érzés amikor lovunk követ minket, minden kötél nélkül lovagolhatjuk mivel testbeszédünk annyira finom és kifejletté vált egymás között, hogy mind ketten értünk a másik legapróbb jelzésébõl. Vannak gazdák, sõt rengeteg gazda van aki, bemegy a boxba ránéz a lovára és látja, hogy a lónak milyen kedve van és mit várhat tõle. Ez felesben van persze ötven százalék test beszéd és ötven százalék ismeretség, de én akkor is azt mondom, hogy az ember is az állat testbeszéde rengeteg pontban megegyezik ezt magában az is bizonyítja, hogy képesek vagyunk valamilyen szinten egyáltalán kommunikálni az állatokkal. Persze más a tanult és más az ösztönös gesztus.
Térjünk át egy más állatra is, mondjuk a kutyára.” Az ember legjobb barátja.” Miért is? Miért értjük meg annyira könnyen ezt az állatot? Most azontúl beszélek, hogy hûséges, ragaszkodó és annyi szeretettel halmozza el az embert, amit más embertársa talán soha nem tud nyújtani.
A kutya legalapvetõbb kommunikációja egyfelõl a farkával történik. Az agresszió fokozata nagyon jól megfigyelhetõ. Kezdetben csak a hátán felborzolja a szõrt és a farkát felfelé tartja és morog, késõbb a fülét hátra simítja ezzel jelzi az ellenfélnek, hogy most már tényleg komolyan gondolja, a fogát megvillantja a morgása ugatásba csaphat át. Ekkor a másik kutya, ha nem támad és nem kezdõdik verekedés akkor megadja magát ami pont az ellentéte az imént említet mozgáskombinációnak. Szõrét lesimítja fejét lehajtja mellsõ lábait behajlítja farkát a teste alá húzza. Próbál kisebbé válni mint „felsõbbrendû” társa. Ha a behódolás megtörtént akkor az ellenkezõ fél csökkenti agresszióját, békén hagyja a másikat. Hiszen nem csak úgy unalomból bántja, hanem mert fenyegetést jelentett rá vagy kicsinyeire. Esetleg pofátlanságot hajtott végre, például elõbb akart enni, mint a rangsorban elõtte lévõ társai. Valamint ha a teljes megadást szeretné mutatni, akkor egyszerûen hanyatt vágja magát, ezzel a sebezhetõ testrészét mutatja ugye fel.
Ha játékra hívja a másikat elõre ugrik „nyújtózkodó” pózba majd vissza és rohangál. Ebben is vannak hasonlóságok, az emberek ha nagyon vidámak szinte „bukfencet dobnának”, ha szomorúak leszegik a fejüket akár csak a kutyák, ha szomorúak sírnak még a kutyák ezt vonyítással fejezik ki. Egyszóval itt is rengeteg hasonlóságot találtunk. Persze a mellsõ testrész leeresztése és a hátsó testrész felemelése az egyaránt kifejezi a nõstény párzási készségét, valamint a másik szájának megnyalása az a táplálkozási vágyat ez a kiskutyák táplálék kérõ magatartása is.
Párszóban kitérnék még a majmokra is mivel, hogy elvileg rájuk hasonlítunk a legjobban. Náluk az agresszió jele ugye a hím nemi szerve, fenék és nyelv mutogatása. A behódolás jele pedig a testmagasság csökkentése. Az utóbbi így van az embereknél is, vegyük csak a kalap leemelését, a meghajlást, a térdhajtást satöbbit…
Az elmúlt két oldalba olvashattunk információkat, példákat három állatfaj bemutatásával, ezen az oldalon szeretném kicsit összefoglalni valamint tágabban írni a témáról. Az ember és a legtöbb állatfaj viselkedése komoly hasonlóságokat mutat fel. Nem kell varázslónak lennünk ahhoz, hogy kommunikáljunk egy állattal, csupán megértõnek, türelmesnek, határozottnak és egyszerûnek. Az állatok hihetetlen értelmesek abban, hogy úgy fogják fel a dolgokat ahogy vannak. Nem akarnak semmit sem túlkomplikálni, azt tudják, azt értik ami körül veszi õket. Ha beszélgetni szeretnénk velük megkell ezt értenünk. Nem várhatjuk el, hogy egy ló megkülönböztesse a hanyagul eldobott zörgõ zacskót és egy bokorban matató vadállatot, mert neki az a lényeg, hogy életben maradjon és ha egy kicsi lehetõség is van arra, hogy veszélyben van inkább jobb arrébb menni. Sok ember ilyenkor megijed, leszidja a lovat sõt beállítja, hogy gonosz és vad, holott csak azt csinálta amit eddig tanult.
Valamint nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy bár vannak hasonlóságok a testbeszédeink között vannak különbségek is. Például lehet, hogy nálunk az ha a ló elé állunk és úgy hívjuk azt jelenti, hogy jöjjön, de ugyanakkor a ló ebbõl annyit ért, hogy „Gyere (kötõfék húzása), állj meg (a ló elõtt állás)!”. Utána meg csodálkozunk, hogy mégsem az van amit mi akarunk elérni. Ez viszont csak egy szebb példa, ugyanakkor egy ekkora hiba például egy oroszlán társaságában lehet, hogy nem lenne túl biztonságos. Mielõtt elkezdünk kommunikálni egy állattal ajánlatos utána nézni, hogy mit tegyünk és mit ne. Nem szabad elfelejtenünk, hogy gyakran mást jelzünk és mást teszünk, de az állat csak a jelzést érti. Erre itt van egy hétköznapi példa: Az anyuka azt mondja a kislányának, hogy ne féljen közben kezével magához húzza. A kislányba itt is a jelzés épül jobban be, de õ még aránylag felfogja, hogy ne féljen. Az állat ebbõl annyit értene, hogy „Félj!” és természetesen ennek megfelelõen reagálna. Ha egy állat mellet halál idegesek vagyunk azt az állat észreveszi a mozzanatainkból és nem fogja megérteni, hogy miatta vagyunk idegesek ezért õ is az lesz. Ha büntetni akarjuk akkor sem tûri az igazságtalanságot, belátja ha hibázott és el is fogadja érte a büntetést, de ha nagyobbat tesz akkor próbál ellene tenni. (Sajnos nem tud, ezért van ennyi állatkínzás Magyarországon és más országokban is.
Végszóra csak azt szeretném mondani, hogy az állat lehet az ember legjobb barátja csak a kölcsönös tisztelet kell hozzá és a türelem.
Írta: Gröndahl Gabriella
„Ameddig az emberek azt gondolják, hogy az állatok nem éreznek, addig az állatoknak azt kell érezniük, hogy az emberek nem gondolkodnak.” Peter Bamm