2024.03.28. - Gedeon, Johanna

Tücsök

Tücsök amolyan szokványos korcs kutya volt, csupán egy elhagyott, kiközösített, elfeledett kóborkutya. Az utcákon, ha elsétált, alig volt valaki, aki egyáltalán rátekintett. Csapzott bundája alatt bõre szinte rászáradt a vékonyka, törékeny csontjaira. Vézna testét erõtlenül tartotta a négy apró lábacskája, igaz, annyira legyengült már a szervezete, hogy néhány lépésnél többet alig tudott megtenni. A farkát azonban még mindig hevesen csóválta, ha valaki rámosolyodott, vagy netán még meg is simogatta a kócos bundáját. Ha pedig még adott is neki egy falat ételt!
adó 1% állatvédő kutya, cica örökbefogadás állatmentés

Adó 1% felajánlás Állatvédelemre!

Adóbevalláskor 1%-hoz az adószám: 18464654-1-06

Tücsöknek egykoron még volt gazdája, ám mikor elköltözött egy szûk kis lakásba a kutyáját egyszerûen kitette az utcára, gondolva, hogy valaki talán majd befogadja. Ennek már vagy másfél éve, de még mindig senkinek nem kellett a csúf kiskutya. Sokan egyszerûen csak nómkutya néven emlegették, apró termete és nem éppen szép fejecskéje miatt. Tücsök egyébként még mindig bízott az emberekben, ami â013 valljuk be â013 elég nagy dolog. Hiszen senki sem szerette, és sokszor, igen, viszonylag sokszor zavarták maguktól távol a kis szerelemkutyát, olyan messzire, amennyire csak tudták. És elég gyakran rúgták oldalba, vagy legalábbis ordítottak rá, hogy takarodjon el.

Egyik nap, amikor a Gnómkutya éppen nagy büszkén falta be az egyik kukában talált kenyérdarabot, furcsa szagra lett figyelmes. Füstszag volt, de most erõsebben lehetett érezni, mint bármikor máskor. Feltûnõen fojtogató szaga volt a füstnek. Az égen fekete felhõ jelent meg, s kavargott kissé távolabb egy ház fölött. Tûz volt. Tücsök minden maradék erejét összeszedve rohant az égõ ház elé. A ház körül emberek álltak tanácstalanul. Arról beszéltek, hogy egy kisgyerek bezárta magát a házba valahogyan, és most nem tud kijönni. De õk sem tudtak, s nem is mertek bemenni az égõ házba. Életveszélyes volt. A tûzoltók pedig még nem érkeztek meg, s félõ volt, hogy mire megjönnek, a kislányon már nem lehet segíteni. Tücsök nem hallotta a sopánkodó embereket, de tudta, hogy van valaki a házban. Hihetetlen gyorsasággal szlalomozott végig az ember-tömegen, s az égõ ház felé vette az irányt. Nem gondolkozott sokat, hiszen tudta, az ajtót nem tudja kinyitni a maga pöttöm termetével, így nyilvánvaló volt, hogy mit fog tenni. Mivel az ablak elég alacsonyan volt, úgy döntött, beugrik rajta. Nekifutott, és minden nyamvadt, elgyengült kis izmát megfeszítette. Az ablak üvege darabokra tört, s a kis kutyus néhány szilánkkal a testében indult el arra, amerre ösztönei, vagy talán szaglása vezérelte. Meg is érkezett. Apró teste remegett, jobb lábát pedig szinte teljesen átszúrta egy üvegszilánk. Tüdeje megtelt füsttel, s már majdnem összeesett, ám mikor meglátta a bajbajutott kislányt, összeszedte minden erejét s bátorságát, és vonszolni kezdte az ájult testet. Nehéz feladat volt ez számára, mivel még az az apró erõ is szinte teljesen elszállt testébõl, ami eddig volt benne. És ami még nehezebbé tette a feladatot, hogy a levegõ egyre forróbb lett, s a füst is egyre sûrûbben gomolygott. Az üvegszilánkok szinte elviselhetetlenek voltak, s vére sebesen patakzott a földre. Az ablakon lehetetlennek tûnt kijutniuk, mert nem tudta rajta kicipelni a kislányt. Mindazonáltal megpróbálkozott a lehetetlennel. Az ablak alatt megállt. Felugrott a párkányra, és ugatni kezdett. Halk vakkantásait meghallotta valaki a tömegbõl. Az ablakhoz rohant, és ki akarta hozni a kutyát. Az állat azonban leugrott az ablakpárkányról, s újból vakkantott egyet. A férfi ekkor pillantotta meg a kislányt. Benyúlt érte, és kiemelte. A kutya is kiugrott, s lassan, tántorogva közeledett a tömeg felé. Mindenki ujjongva fogadta a kis Gnómkutyát. Õ szelíden nézett rájuk hatalmas, fekete szemeivel, és olyan hevesen csóválta farkát, mint még soha. Az emberek mind meg szerették volna simogatni õt. Az apró, vérzõ, legyengült testet. Azt a kutyát, aki még sosem volt olyan boldog, mint most. De nem sokáig élvezte az emberek kedvességét. Elügetett, messze, a lemenõ Nap felé. Útja egy erdõ mélyén ért véget. Itt a piciny állat lábai megremegtek, s a pöttöm test halkan puffant a hideg, nedves földön. Még utoljára felnézett az ezer színben pompázó falevelekre. Éppen úgy távozott el, mint azok. Olyan halkan, és olyan észrevétlenül. S halála elõtt éppannyi boldogságot is okozott az embereknek. Tücsök élettelen testére egy tûzvörös levél hullott. Lágyan, némán. De Tücsök errõl már nem tudott.

Az emberek, akik Tücsköt ismerték, mind hõsként tisztelték az apró, csúf kutyát, aki megmentett egy életet. Sokáig reménykedtek, hogy még él a kis korcs, de legbelül mindannyian tudták, hogy ez nem így van. A közért elõtti kis kuckójában már soha nem fogják látni a vacogó, éhezõ kutyácskát. Mert elügetett, messze, a Naplementébe, oda, ahol senki sem látja már.

Diós Anita
Kutyaotthon adó 1% támogatása

Adó 1 százalék felajánlás állatvédő, állatmenhely feladatokra