A macskakirály

Élt valahol egy délceg, szorgalmas legény. Úgy hívták: Házas János. Nem csak nevében volt házas, hanem épületbirtokosként is, habár házacskája közelebb állt a kunyhóhoz, mint annak kissé jobbmódú rokonához. János macskája: Madárszeretõ Kelemen, meg annyira imádta a madarakat, hogy még a kutyatartásról is lebeszélte gazdáját:

"Kutya nem kell! Ugatós!
Megjósolta az a jós:
vakkantgat a fa alatt,
s elijeszt sok madarat!"

János jót nevetett ezen, de azért szótfogadott bájos cicájának.
Egy napon Kelemen cicus fura egerecskét fogott: nyereg volt a hátán. A nyerget lerázta róla, és éppen be akarta nyergelni a kis cincogót, amikor egy egérkénél is kisebb manócska ugrott a cica orrára és így szólt:

- Add vissza a lovam, míg orrocskád jól van! No meg ellátlak három bölcs tanáccsal is, ha nem bántod egérlovacskám!

Hegyes kard volt a manócska kezében, tûszerûen vékony, de a cicaorr is kényes portéka ám! Elengedte Madárszeretõ Kelemen az egérkét és rászólt a manóra:

- No ki vele!

A manócska magabiztosan oktatta a cicát:

- Ha kell, mondd azt a gazdádnak: "TUDOD TE, GAZDÁM!", máskor meg: "KERESSÜK CSAK, GAZDÁM!", végül pedig ezt: "MESÉLJ NEKIK, GAZDÁM!".

Madárszeretõ Kelemen úgy vélte: zavaros beszéd ez, bolond ez a manó! Persze, bolond, nem bolond, ha kardja szúr, ott a gond! Megkönnyebbült Kelemen amikor a manócska ellovagolt az egérkén.

Van úgy: jól mennek a dolgok, de van úgy: rosszul. Házas Jánosnál hamarosan rosszul mentek, mert iszonyú szárazság jött, tönkrement a termés, utána rettentõ nagy vihar tombolt, összedõlt a ház. Azt mondta cicájának a háztalanná lett, de nevében Házas maradt János:

- Az árvizet már meg sem várjuk, cicus, elmegyünk a nagyvilágba, szerencsét próbálni!
Így tettek. Egykettõre nem leltek rá a szerencsére, de az a baj, hogy százegyre-százkettõre sem. Végül különös helyre érkeztek: itt is homok, ott is homok, de a végén még út sem volt tovább, csak egy végtelen hosszú, magas kõfal, konok. Elkeseredett János, leült nagybúsan a kõfal árnyékába, és megszólalt:

- Szép szõrbundás cicanép, azt hiszem, hogy itt a vég! Mit tehetünk?!
A cicának eszébe jutott a manó mondása és rávágta:

- TUDOD TE, GAZDÁM!"

Elszégyelte magát Házas János, elõvette a gyalogsági ásót, amit még a katonaságtól hozott el magának, és alagutat ásott a kõfal alatt. Átbújtak azon a fal túloldalára, de ott sem volt más, mint homok, meg a kõfal, konok, de az most már a másik oldalát mutogatta. Leült János nagybúsan a kõfal árnyékába és így szólt:

- Szép szõrbundás cicanép, azt gondolom: itt a vég! Szomorú az életünk, szerencsét nem lelhetünk!

A cicának megint eszébe jutott az egérlovas manócska és felkiáltott:
- KERESSÜK CSAK, GAZDÁM!

Elrestellte magát Házas János, felkiáltott:
- Igazad lehet, cicus! Végetérhet ez a kõfal, s valaki ott malachúst fal! Gyerünk, keressük meg a végét!

Mentek tovább, de az nem volt elég, ezért megtetézték még jónéhány tovább-bal. Végetért a végén a kõfal, de, sajnos, nem találtak ott falnivaló malachúst. viszont harminctornyos palota állt elõttük. A harminctornyos palota egyik ablakán gyönyörû szõke leány hajolt ki, de amikor a jóképû legényt, meg a szépséges cicát megpillantotta, úgy meglepõdött, hogy kiesett az ablakon. Szerencsére csak elsõ emeleti ablak volt, de onnan is nagyott esett volna, ha János nem kapja el. Ám elkapta.

A leánynak mindjárt nagyon megtetszett János. János bemutatkozott:

- Házas János vagyok, csókolom kegyecskéd bájos kacsóit!
Elszomorodott erre a leány, mivel úgy értette: János házas, vagyis már nõs, felesége van. A cica azonban észrevette a dolgot, helyesbített:

- Már úgy érti a gazdám, hogy csak a neve Házas, de egyébként háztalan, mivel egy boszorkányos vihar rombadöntötte kedves házhajlékunk!

Megörült ennek a magyarázatnak a leány, csudamód. Behívta Jánosékat a házba, azaz a palotába, ahol szépen megterített asztal volt, de a malachúst az is nélkülözte. Volt azért rajta némi eleség: õzgerinc áfonyával, töltött pulyka, amelyik így, töltötten, cseppet sem mérgeskedett, karikás kolbász, rántotthús, paprikás csirke, nyúlpecsenye, habostorta, meg tizenkét féle sütemény. Az asztal mellett a leány bemutatta Jánost, meg a cicát anyjának, apjának, meg nyolc testvérének. Így a cicával együtt tizenhárman ültek asztalhoz, ami a babonás emberek szerint szerencsétlen szám, de János, meg a cica nagyon éhes volt, két ember helyett is evett, így kijött a tizenöt.

Az ebéd végefelé cicája odasúgta Jánosnak:

- MESÉLJ NEKIK, GAZDÁM!

Mesélt is János életük folyásáról, a valósághoz hûen, de a cica minduntalan közbeszólt. E közbeszólások eredményeképpen a palota lakóiban az a meggyõzõdés alakult, hogy János csak szerénykedik, nem más, mint egy távoli ország szerencsétlenül járt, jobb sorsra érdemes királyfija, akinek várát, földjét az ellenség lezúduló viharként elpusztította, a cica pedig a Macskakirály, Minden Macska és Macskaféle Népség királya. Madárszeretõ Kelemen arra kérdésre, hogy tényleg a Macskák Királya-e, talányos mosollyal, kérdéssel válaszolt:

- Tagadhatom-e?

Magában arra gondolt: tagadhatom, - de miért tagadjam?

Házas Jánosnak hamarosan egy másik, nagyonis kedvére való kérdésre kellett válaszolnia: hajlandó-e feleségül venni a leányt, Kékszemû Gizella királykisasszonyt, örök hûséget esküdni neki?
Így járt hát János, meg cicája a nagyvilágban. Bár csak fele ilyen jól járhatnék én is!

Lelkes Miklós