Amint ülök a tó partján

Kutyám melettem ül s nézi,
Hogy mit figyelek, de nem érti,
Mi érdekes olyannyira,
Hogy azt bámulom ez éjszaka. Szép fején végighúzom kezem,
Tenyerem alatt selymes szőre.
Nekidőlök egy fa törzsének,
Míg kezem fején pihentetem.

Rámnéz most az én egyik legjobb,
Legőszintébb kis barátom,
S gondolatát értem, érzem,
Miközben két szemét nézem.

Hogy mi érdekel a Holdon,
Miért nézem oly sokat most.
Nem felelek neki szóval,
Sokkal inkább gondolattal.

"A Holdról te jutsz az eszembe,
Éppen olyan csendes, akárcsak te.
Nem is olyan fényes, mint a Nap,
De hasonlít rátok, kutyákra.

Mert a Napot észrevesszük,
Míg a Holdat elfeledjük.
Holdfény nincsen a Nap nélkül,
S boldog kutya sincs ember nélkül.

Elfeledtünk titeket is,
Pedig minden kutya egy kincs.
Segítségünkkel ti, kutyák is,
Úgy ragyogtok mint a Hold itt...

De egy külömbség mégis csak van;
Mert az ember nem hasonlít Napra.
Ti tesztek minket tündöklővé,
Ha tanulunk abból, ahogy egy kutya él.

Ha nem önző módon élünk.
Hanem szeretünk, bízunk, segítünk.
Aki nem tanul tőletek,
Soha, soha nem lesz fényes!"

Úgy látom, hogy megértette
A kutyám a beszédemet.
Közelebb lép hozzám, s lassan
Fejét fejem alá hajtja.

Írta: Diós Anita