Pályaudvari veréb

Egy kerti veréb lelkiismeretfurdalás nélkül csipeget az érett gyümölcsbõl.Utána leszáll a fáról, hogy a kutya tányérjából lopjon. Fõként azért , hogy bosszantsa a kutyát.Nem fél ugyan tõle, mert kutyával nem lehet verebet fogatni, akkor sem, ha az eb nagyon örül, viszont nem szereti a kutya ugatós hangját. Koldulni viszont a kerti veréb nem megy oda a kert gazdájához. Nagyritkán, persze, van kivétel, mint például Jókai Mór híres verebe, de az fõként azért tett ilyet, mert be akart kerülni az irodalomba.

Egy idõben gyakran utazgattam vasúton, mivel - átmenetileg - ingyenes utazási igazolvány lapult a zsebemben és féltem, hogy a vasúttársaság megsértõdik, ha alig használom. Éppen az egyik állomás elõtt ültem a padon , amikor közvetlen közel jött hozzám egy igen életrevalónak látszó veréb. A verebek hozzátartoznak az állomások megszokott képéhez. Ott vannak mindenütt: a peronokon, a sínek között, sõt még a fedett pályaudvari csarnokokban is vidáman szemfüleskednek.

Az említett veréb csak abban különbözött picikét a többi állomásverébtõl, hogy még náluk is bátrabban nézegette azt a nagy sóskiflit, amit alkalmi fényûzésként magamnak vásároltam. Amikor enni kezdtem, szinte kinézte a számból. Rászóltam:

- Kérsz belõle?

- Csipcsirip! - mondta a veréb. Ez verébnyelven, - amelyik sokkal értelmesebb, könnyebben megtanulható, mint például a francia, - annyit jelent: kérek.

Dobtam neki néhány morzsát. Mindegyiket gyorsan felcsípte. Az egyiket - ez is merészségére vall! - majdnem a cipõm orráról.

Szürke kis veréb vagyok magam is, aki nem érzi magát jól a hivalkodó papagájvilágban. Gondoltam: miért ne beszélgessek el ezzel az önérzetes kis koldussal? Azt tudakoltam tõle, hogy milyen az élete itt, a beérkezõ fénylõszemû mozdonyok, villanó sínek, füstös-kormos állomásördögök és megriadt , sietõ, vagy közönyös arccal várakozó utasok között.

- Nem valami változatos - panaszkodott a veréb. Múlt évben ugyan kigyulladt egy raktárhelyiség és abban, szerencsére, két vasutasmacska is bentégett mire a tüzet eloltották. Többnyire azonban az unalmas, megszokott nyüzsgés mindenütt. Élelmezésünkre viszont nem panaszkodhatom: akad itt elhullajtott zsemlyemorzsa, pattogatott kukorica, kiflivégecske, nyáron még egy-egy fagylalttölcsér maradványa is. Sok utas megszán minket, ha koldulunk, de azon felül is találunk ezt-azt. Legjobban annak örülünk, ha a vonat késik! Akkor a papák-mamák elkezdenek unatkozni, csemetéik mégjobban, és a csemeték végül vetetnek a mamával-papával-nagymamával valami csemegét. Addigra viszont megérkezik a vonat és a gyerekek izgatottságukban földre ejtik a csemegét vagy annak egyrészét. Intézd el , hogy a vonatok gyakrabban késsenek!
Nevetni kezdtem:

- Én intézzem el?! Nincs nekem ehhez semmiféle hatalmam! Ám késnek a vonatok, ne félj, nélkülem is! Nem szoktad hallgatni a hangosbemondót?

- Szoktam! - felelte sértõdötten a veréb. Én is onnan tudom meg, hogy ez vagy az a vonat késni fog. Akkor már nagyon figyelek arra, hogy hol, milyen ehetõ dolgot vásárolnak az unatkozók!

- No és kit szeretsz leginkább az itt megforduló emberek közül?! - faggattam a verebecskét.

- Kit is? Leginkább a hisztis, nyafogós, elkényeztetett papa-mama kedvence gyerekeket szeretem! Õk azok, akik, ha kapnak például egy sajtosrudat vagy csokoládés ostyát, felét a földre morzsázzák, a végét pedig eldobják. Így nekünk, verebeknek, bõven jut belõle. Az öreg néniket és bácsikat is szeretem, mert remeg a kezük és így, amikor esznek, nagyon morzsáznak, le-leejtenek egy-egy szájukba szánt falatot. Viszont az is igaz, hogy õk általában szegények és nem kalácsot vagy más finomságot esznek, hanem zsíroskenyeret. A már dûlöngélõ borosembereket viszont nem szeretem, mert azok már minden pénzük elköltötték italra, és ha nagyritkán vesznek is egy virsliskiflit, vagyis hotdogot, ott szaglászik nyomukban a virslivadász kutya. Ha elejtik, az eszi meg. Téged sem szeretlek valami nagyon, mert egyre csak beszéltetsz-beszéltetsz, csiripeltetsz, de alig adsz valamicskét a sóskiflidbõl!

- Bocsánat! - mosolyodtam el. Itt van még néhány darabka! Egyél! A lakásod hol van?
A veréb elõbb gondosan felcsipegette a morzsákat, utána válaszolt:

- Innen nem messze, a vasúti fõraktár padlásán. Öreg, kissé már romos épület, de nekünk éppen így jó! Intézd el, hogy ne hozzák rendbe!

Megint nevettem:

- Minek nézel engem?! Valamiféle nagyhatalmú fõvasutasnak?! Nincs nekem erre hatalmam, de ne félj, nem valószínû, hogy egyhamar rendbehozzák! Tele van hasonló matuzsálem-korú vasúti épületekkel az egész ország... Annyi bizonyos: én nem fogom megírni, hogy hozzák rendbe! Szeretem az ódon hangulatot...

A veréb kunyeráló szemekkel tekintett a kezemben levõ kiflivégre:

- Azt viszont írd meg, hogy a macskát, aki bejáratos oda, fogják meg és vigyék el a macskatelepre! Ott pedig nyúzzák meg elevenen! Disznó állat és kegyetlen! Megírod?!

- Szó sem lehet róla! - közöltem a verebecskével. Én szeretem a cicákat! Kis történeteket is szoktam írni róluk! Volt egy cicám, bundáján fekete-fehér foltokkal , Donkinak hívtuk...
A veréb rám nézett mérgesen, én pedig az órámra. Felkiáltottam:

- Hû! A mindenit! Amíg társalogtunk, elment a vonatom! Nem hallottam azt sem, amikor bemondták, hogy érkezõben.

Izgatottságomban elejtettem a kiflivéget. A veréb gyorsan otttermett, de, mielõtt felkapta volna, még odaszólt nekem:

- Majd elfelejtettem: az izgatott embereket sokkal jobban szeretem, mint a nyugodtakat. Az elõbbiek gyakran elejtenek valamit, ami nekünk értékes. Sajnos, múltkor Mancinak, a barátnõmnek, egy nénike fél kiló kenyeret ejtett a lábára. Még most is sántít szegényke... Szóval: le a hidegvérrel!, de ez a jelszó neked már, amint látom, szükségtelen! Így hát téged is szeretnélek, ha nem szeretnéd a macskákat!

Berobogott egy vonat. Ez már, persze, nem az enyém volt, másoké. A verebecske fogta a kiflivég-darabkát és köszönés nélkül elrepült. Úgy látszik: ezt a cica-dolgot nagyon mellreszívta!

Lelkes Miklós